Válások és tartásdíjak
Kinek is van igaza?
Egy újabb lélekbe mászó élethelyzet. Senkinek sem jó, hogy azzal kell szembesülnie, hogy a kapcsolata gallyra ment. Sok-sok oka lehet, amiért ide jut egy kapcsolat. Emberből van mindenki. A válásig elvezető út sem szokott az esetek zömében szépen zajlani.
Viták, ordibálások, hallgatások, feszülő indulatok, akár tettlegesség is - jellemezhetik a válásokat megelőző időszakot, és nagyon sok esetben a bírósági procedúra nem elsimítja a felek közötti nézeteltéréseket, hanem tovább mélyíti. Pedig a feleknek szépen lezárni kellene az életük eme szakaszát. A lezárás egyfajta gyászmunkát jelent. Mérlegelni, ki miben, miért volt felelős a fejlemények ilyen alakulásában. Mert ha tetszik, ha nem, ahogy egy kapcsolathoz két ember kell, az elrontásához is. De ennyi most legyen is elég az előzményekről, mert mondandóm lényege nem ez.
Szóval ott tartunk, hogy folyik a házasság felbontásának pere, ahol döntést kell hozni a házaspár közös otthonáról, a közös gyermekekről, a közös vagyonról. Általában mindenki ragaszkodna mindenhez. De ugye ez fizikai képtelenség. És ha már a házasság alatt képtelenek voltak megérteni egymást, nem fog menni a válásnál sem. Arról nem is beszélve, hogy a felek telis tele vannak valós és vélt sérelmekkel, melyekért esetleg revansot is kellene venni. Most nem a gyermekelhelyezési vitákról és anomáliákról szól az írásom. Csak érinti a gyermeket ill. gyermekeket is. Ez nem más, mint a tartásdíj és annak összege. Kiemelném, hogy elsősorban olyan szülőkről írok, akik valóban szeretik a gyermeküket. Most nem azokról van szó, akik azért követnek el mindent, hogy kibújjanak a kötelezettségük alól.
Ha annak a félnek a szemüvegén keresztül nézzük a történetet, akinél majdan a gyermek lesz, bizony szinte kivétel nélkül mondhatják, hogy az összeg kevés, sőt sok esetben nevetségesen alacsony a gyermek vagy gyermekek eltartásának összegéhez képest. Ha nagyon körbe akarjuk járni, hogy mennyibe is kerül egy gyermek a szülőnek, pláne, ha egyedül neveli, arra jövünk rá, hogy ha két ember keres átlag fizetést és úgy kell eltartani 1-2-3 gyermeket, bizony már igencsak bajban vannak. Esetleg pont ez is hozzájárult a család felbomlásához. Egyedülállóként ez bizony nem jobb lesz, hanem sokkal nehezebb, egyenesen irreális dolog. A családi pótlék összege oly minimális szinttel lesz csak magasabb az egyedülálló szülő számára, hogy csak azt mondhatjuk róla el, nem ugyanazt az összeget kapja, mint előtte, valódi segítséget nem fog jelenteni. Akkor lehetne biztonságosabb életről beszélni a későbbiekben, ha bizony a távol élő szülő egész fizetése odakerülhetne a gyermeket nevelőhöz. De ez szintén lehetetlenség és igazságtalan is lenne.
Fel lehet tenni a másik szemüveget is, megnézni, hogy a gyermekétől távol élő szülőnek mekkora teher a tartásdíj kifizetése. A mai magyar átlagos béreket, élethelyzeteket nézve, bizony nekik éppúgy igazuk van. Ha végig gondoljuk, hogy minden második hétvégén el kell hoznia, tehát akár több ezres útiköltséggel is számolhat a távolság függvényében, etetnie kell, programot szervezni, stb. Időnként jó lenne ajándékot is adni a gyermeknek.
Távolodjunk el egy kicsit a gyermek eltartásának kérdésétől. Nézzük meg, hogy egy válás esetén még milyen anyagi jellegű terhekkel kell a feleknek szembesülniük, mely a gyermektartás fizetésére kihatással lesz.
Tekintettel arra, hogy a válás után már cseppet sem lenne ideális, ha továbbra is egy fedél alatt élnének. Eladhatják a közösen lakott ingatlant, ha közös tulajdonban volt persze. De ez sem megy egyik napról a másikra. Ha csak az egyik félé volt, mondjuk neki megoldott a lakhatása, azonban annak, aki költözni kényszerül, nem lesz egyszerű feladata. Ugyanez lesz a helyzet akkor is, amikor az akinél a gyermek marad, azé lesz a lakás elv érvényesül. A távozó vagy tud venni magának egy kis lakást, vagy mehet albérletbe, esetleg az utcára. A hajléktalanok között szép számmal akadnak olyanok, akik egy válás következtében kerültek az utcára. Az albérleti árak az egekben vannak, nem átlag keresethez igazítva. Egyébként az ingatlanpiac árai sem valami kedvezőek, kormányunk a CSOK bevezetésével sikeresen feltornázza az árakat. Pedig a CSOK több csapdát is rejt magában, és bizony nem is a szegények otthonhoz jutását segíti elő. 22-es csapdája?
A magyar helyzetet elnézve, aki a lakásban marad sem feltétlenül fog jól járni. Egymagára fog szakadni a teljes fenntartási költsége az ingatlannak. Ha esetleg hitellel is számolni kell, még zűrösebb a helyzet. A távozó joggal akar a hitel további fizetése alól kitérni, hiszen már semmi köze az ingatlanhoz. Igaz elméletileg a hiteltartozás pedig közös. Nem elég, hogy a távozónak gondoskodnia kellene saját otthonról, még fizesse annak a hitelnek is a felét, melyhez már semmi köze. Hogyan tud igazságosan megállapodni két olyan fél, akikben forrnak az indulatok, és azt feltételezik a másikról, hogy át akarja őket verni... Hogyan is lenne ez igazságosan megoldható? Újabb 22-es csapdája?
A berendezésekkel sem lesz jobb a helyzet. Megoszthatják, de akkor mindkét félnek lesz mit pótolnia, újabb anyagi terhek. Azt se felejtsük el, hogy vannak olyan távozók is, akik a gyermekre vagy a gyermekeikre tekintettel lemondanak erről az osztozkodásról. Ők azonban gyakorlatilag a nulláról, vagy a mínuszról kezdhetnek új életet. Gondoljuk végig, hogy egy magyar átlagos keresetből (nem arról, amiről a kormány propaganda szól) mi vár mindkét oldalra!
Mi lesz, ha bármelyik oldalon valaki munka nélkül marad, vagy lebetegedik. Nem kell itt valami tartós megbetegedésre gondolni, elég egy két hét táppénz, és a költségvetés felborul, behozhatatlanná válik. Ha pedig súlyosabb egészségromlás következne be, nyugodtan mondhatjuk, kilátástalan lesz minden.
Az indulatok pedig mindkét oldalon el fognak szabadulni. Egyszerűen azért, mert mindkét oldalnak igaza van. A jó szándék, hogy rendezzék, édes kevés hozzá. Egyszerűen olyan külső dolgoktól függenek, melyre sok beleszólásuk nem lehet. A bérek olyanok, amilyenek...
Lehet új munkahelyet keresni, több fizetéssel, lehet másodállásokat vállalni. De csak egy bizonyos határig. Mert a túlhajtásnak következményei lesznek, melyek az addig elért eredményeket igen gyorsan bedönthetik. Nem lesz sem tartásdíj fizetés, sem új élet, sem új kapcsolat, sem egészség, sem kapcsolat a gyermekkel, mert nem lesz miből.
A fő problémát nem az okozza, hogy elváltak, mert ha nem tudnak egymással együtt élni, bizony el kell válni. A gyermek érdeke is ezt kívánja. A gond továbbra is a végtelenül alacsony bérekben van, ami adott esetben már a házasságot is próbára tehette. Hány kapcsolat megy tönkre azért, mert a megélhetéshez szükséges pénz előteremtése következtében a felek nem vagy alig találkoznak, így nem lehet egy kapcsolatot ápolni.
Azt se felejtsük el, hogy bizony a felek pedig emberből vannak. Senki sem tökéletes, túlreagálhatnak dolgokat, felesleges vitákat generálhatnak. Az igazi vesztesei ezeknek a történeteknek pedig a gyermekek lesznek. Egyrészt sok mindentől megfosztja őket a szűkös anyagi keret, de ez még a kisebbik baj. A szülők az indulataik következtében elveszíthetik az önkontrollt, kígyót és békát kiabálhatnak a másik félre, okolhatják szépen és durván a másikat, persze mindezt a gyermeknek tálalva, hogy lehetőleg közvetítsen a két fél között.
A gyermekek lesznek akkor is a vesztesek, ha mindenféle tartásdíj behajtására kerül a sor, mert esetleg egy munkanélküliség miatt nem tud fizetni a kötelezett. Ezzel nem segítenek a helyzeten, hanem tovább rontják a kapcsolattartás lehetőségeit és a tartásdíj fizetését is.
A lényeg, hogy időnként fel kell tenni a másik ember szemüvegét, és átgondolni, hogy hogyan lehet a rossz helyzetet megoldani és megsegíteni a másikat, aki méltánytalan helyzetbe került.
Csak néhány esetet vázoltam fel, ennél sokkal több lehetséges események történhetnek. Még egyszer kihangsúlyozom, hogy nem azokról szólt az írás, akik szándékoltan okoznak kárt a másik félnek, akár a tartásdíj nem fizetésével, akár valami más miatt. Ez egy újabb írás témája lesz majd.
Amennyiben tetszett írásom, kérlek keresd fel facebook oldalamat, ott több más cikket és érdekességet is olvashatsz. Szeretettel várlak.