Thea Beckmann: Amazonkirályfi - A Tragédia

Előbb-utóbb ki kellett törnie a Harmadik Világháborúnak.

A hatalmon lévők és a hadseregtábornokok több mint ötven éven át hazudoztak összevissza az atomháború következményeiről. Azt mondták, nem is olyan vészes a dolog. Hát igen, lesz egy pár millió halott, de ebbe bele kell nyugodni. És persze, szörnyű pusztítás! De ez sem olyan lényeges. Az emberiség a huszadik században átélt már két világháborút, és akkor is akadtak borúlátók, akik a civilizáció végét jósolták. És aztán mi történt? Több millió áldozat, Európa romokban hevert, de a túlélők azonnal megkezdték az újjáépítést és hamarosan eljött a jólét, az új aranykor. Egészen biztos, hogy a Harmadik Világháború után is így fog történni.

Amint véget érnek a harcok, előjönnek a bombabiztos óvóhelyekről a nagyfőnökök a családjukkal meg a titkos irataikkal, és magukhoz ragadva a hatalmat, ők lesznek az Új Aranykor urai. Aki akkor hatalomra kerül, jó dolga lesz. A halottakról majd kellő ünnepélyességgel emlékeznek meg, lesz koszorú, díszsírhely és ünnepi beszéd, és a világ friss erővel láthat hozzá az újjáépítéshez. Az elpusztított városok majd feltámadnak romjaikból, s szebbek, nagyszerűbbek, magasabbak lesznek, mint voltak. Arról nem is beszélve, hogy a háború egy csapásra megoldja a túlnépesedés és a nyomornegyedek problémáját.

Nem, a férfiak (mert természetesen, kizárólag férfiak voltak, akik ott ültek a piros gombok és bíbortelefonok mellett) egyáltalán nem féltek. Hisz ők biztonságban lesznek a föld alatt, amikor kirobban a konfliktus. Persze, akinek a földön kell maradnia, az néhány nehéz hétnek néz elébe, és valószínűleg meg is hal, de hát a világ több milliárdos lakosságát nem lehet csak úgy kiirtani. Lesz elég túlélő, hogy mindent újra kezdjen, és tapsoljon az előkerült vezetőknek, akik elhajtatnak majd előttük golyóbiztos páncélkocsijaikon...

De másképp történt.

Az emberiség még sosem élt át igazi atomháborút, és így nem is tudhatta, valójában mik is lesznek a következmények. A legborúlátóbbak úgy vélték, a Föld puszta lesz és lakatlan, senki és semmi sem éli túl a háborút. A derűlátók meg abban bíztak, hogy lesznek valódi győztesek és lesz szép új világ. De egyiküknek sem lett igaza.

Kezdetben nem is tűnt olyan komolynak az atomháború. Néhány kisebb ország, melyről senki sem sejtette, hogy van atombombája, előtt kisebb csetepatéba bonyolódott egymással, majd egy meggondolatlan lépéssel elpusztította a másik fővárosát és olajfinomítóit. A két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok három hétig egyensúlyozott az őrület határán. Vajon valóban ezeknek a kis államoknak a vezetői adták ki a parancsot, netán a Kreml (vagy ahogy az ellentábor vélte, Washington) urai álltak a háttérben? Egyre nőtt a bizonytalanság és ezzel együtt a másik megsemmisítő erejétől való félelem is. Ki lesz az első, akinél a bizalmatlanság vakrémületbe csap át és cselekszik? A világ minden nagyvárosában tömegtüntetéseket szerveztek az egyszerű emberek és a teljes leszerelést követelték. Sztrájkok, felkelések és lázadások követték egymást és bénították meg a mindennapok életét. Aztán egy napon elkezdődött, mindkét oldalról egyszerre. Az emberek páni félelmükben az asztal alá vagy a szekrényekbe bújtak. A tábornokok, ezredesek, magas rangú kormánytisztviselők elnökeikkel, uralkodóikkal és minisztereikkel a föld alá rejtőztek és onnan osztogatták a parancsokat. Egy csapásra valósággá vált a háborús hisztéria, amelyet oly hosszú ideig szítottak, s egyszersmind elfojtani igyekeztek.

Az első napon mintegy kétmilliárd ember pusztult el elképzelhetetlen lángtengerben, az izzó kemencévé változott városokban, az égő erdőkben, az összeomló épületek alatt. A második nap ugyanilyen borzalmas volt, a harmadik napon pedig...

A harmadik napon még mindig robbantak az atombombák, hidrogénbombák, neutronbombák, amelyeket automaták dobtak le, és számítógépek vezéreltek a célba. A sérült műholdak lángolva, izzva zuhantak a Földre. Az elpusztított vegyi üzemekből kiszabadultak a végső tartalékként ott tárolt mérgek és baktériumok. A sziklák mélyébe vájt óvóhelyek rengni és repedezni kezdtek, de egyelőre még megmaradta. Még a parancsnokoknak sem volt elképzelésük arról, hogy mi is történik a Föld felszínén. Az biztos, hogy a pokol tombol odafönn, de milyen pokol?

A három napig tartó atomháború után a világ lakosságának még majdnem a fele élt - vagy legalábbis volt még valami esélye a túlélésre - hisz már senki sem volt képes számon tartani a haldoklókat, súlyos sebesülteket és betegeket. A Föld felszínéről eltűntek a városok, katonai támaszpontok, repülőterek és ABC áruházak. De most már végre minden lőszer elfogyott, felrobbant, elfogytak a hadikészletek, és véget ért a háború. Nem lehetett tudni, ki győzött, de ez már nem is érdekelt senkit.

A tudósok azonban egyvalamivel nem számoltak: a Földanya válaszával. Mert az igazi haddelhadd csak a harmadik napon kezdődött...

Egy számítógéppel vezérelt húsz megatonnás hidrogénbomba, melynek, infravörös keresőjével, egy alaszkai katonai támaszpontot kellett volna eltalálnia, a vidék egyik legnagyobb működő vulkánja, a Katmai kráterébe zuhant, és ott felrobbant. A robbanás nemcsak magát a hegyet vetette szét, és nemcsak vagy négyezer négyzetkilométernyi területet tett pusztasággá, hanem leszakította Alaszka déli részét, mely a tengerbe süllyedt. Az ezt követő szökőár elpusztította Brit-Kolumbia legnagyobb részét és a Szibériához tartozó Csukcs-félszigetet. A dolog azonban nem maradt ennyiben. A lökéshullám továbbterjedt a Föld belseje felé, megmozgatta a kéreg alatti magmaköpenyt és szörnyű pusztítást okozott a felszínen. Majdnem egyidejűleg hasonló következményekkel járt egy ugyanilyen infravörös keresővel irányított tizenöt megatonnás bomba is, mely a Tokio-Yokohama melletti Fudzsi-Szan vulkán kráterébe zuhant. Ez a bomba kettészakította Honsu japán szigetet, a hegyláncban további hatalmas vulkánkitöréseket okozott, amelyek után kő kövön nem maradt. Ennyit Japánról. A lökéshullám azonban itt is továbbterjedt a Föld belseje felé.

Valószínűleg további vulkánok és a földkéreg egyéb könnyen sebezhető pontjai is kaptak még bombatalálatokat. Akárhogy is, elképzelhetetlen pusztítást vittek végbe az elszabadult természeti erők. A túlélők, illetve azok, akik még abban a helyzetben voltak, hogy ezen gondolkozhassanak, nem értették, mi okozza a hatalmas árhullámokat, földrengéseket, tűzhányó-kitöréseket és a mindent elsöprő tornádókat. Földanya elvesztette egyensúlyát és megingott.

A magmaköpenyben végbemenő láncreakció megváltoztatta a Földnek a Naphoz viszonyított szögét, és mindezt olyan természeti csapások sora követte, amilyeneket az emberiség még sosem látott. A még létező gátak átszakadtak, több száz méter magas árhullámok söpörték végig a tengerpartokat és elmostak mindent, ami még élt mozgott. Kalifornia szinte teljesen eltűnt a tengerben, a félszigetek elszakadtak a szárazföldtől, hatalmas sziklák zárták el a völgyeket, az alacsonyabban fekvő területeket elöntötte a tenger, így azok sós mocsarakká változtak. A földrészek szétszakadtak, a tavak kiszáradtak. A földrengések úgy törték össze az atombiztos óvóhelyeket, mint holmi gyufaskatulyákat, amikor elárasztotta őket a víz, vagy egyszerűen elborította a kőlavina. Hóvihart, jégeső, pusztító viharok, olyan orkánok, melyeknek erősségére már nem volt mérce, tengerárak és földrengések, medrükből kicsapó folyók, elszabadult gleccserek és hamueső... Elpusztultak azok is, akik eddig reménykedtek, hogy sikerült túlélniük a háromnapos háborút.

Az egész légkört sűrű, kavargó porréteg töltötte be, melyen aztán a napfény sem hatolhatott át, így a tragédia utáni első években kialakult az új jégkorszak. A szokatlan hideg is sok áldozatot követelt...

Az emberiség azonban szívós. Még mindig voltak túlélők, a távoli területeken, a védett völgyekben - Kanadában, Grönlandon, Közép-Európában - éltek még fázó, rettegő, éhes és reménytelen emberek. Évekig tartott, amíg megértették, hogy a Földön valami alapvetően megváltozott. A sarkok, akárcsak az Egyenlítő, eltolódtak.

Az egyre hidegebbé váló Oroszországban kóbor parasztok vonultak az elpusztított vasútvonalak mentén, vagy igyekeztek sovány termést kicsikarni a kiégett talajból. Itt-ott egy maroknyi ember megpróbált életben maradni, sokasodni, primitív új világot építeni. Az erőművek azonban elpusztultak és nem volt üzemanyag. A legtöbb műszaki ember, mérnök és tudós elpusztult. Nem volt sem benzin, sem dízelolaj, a romok között mindenütt ott rozsdásodtak a használhatatlan járművek. A technikának egyelőre befellegzett.

Miután a por leülepedett - és ez hosszú évekig tartott -, és újra megjelent a Nap, kiderült, hogy milyen óriási változással jár a Föld helyzetváltoztatása. A korábbi sarki jégsapkák olvadni kezdtek, másutt meg új hideg területek alakultak ki. Az Északi-sark a néhai Japán magasságába került, Kínát is elborította a jég, az új Déli-sark pedig a hajdani Dél-Amerika helyén alakult ki Az új Egyenlítő Dél-Ausztráliát, Nyugat-Afrikát és a hajdani észak-amerikai Egyesült Államok déli részét szelte át.

És megváltozott Grönland éghajlata is...

Grönlandot, a világ legnagyobb szigetét évmilliókig borította a több kilométer vastag jégsapka. Miután azonban a Föld kizökkent, és véget ért a rövid jégkorszak, Grönlandon csoda történt. A jégsapka olvadni kezdett, ráadásul meglehetősen gyorsan, mivel a szigeten évről évre enyhébb lett az éghajlat. Az óriási gleccserek egyre nagyobb sebességgel rohantak az óceán felé és délfelé sodródó jéghegyeket szültek, melyek gyorsan elolvadtak - hiszen az Egyenlítő a világnak ezen a részén sokkal magasabbra került. Előbukkant a Grönland közepén magasodó hegylánc. Először csak a csúcsa, de később a hölgyek is. Az elolvadt jég helyén nemcsak kőtörmelék maradt, hanem termékeny talaj is. A gleccserek hajdani U alakú völgyeiben új folyók törtek maguknak utat, vagy tiszta vizű tavak keletkeztek. A grönlandiak, akiknek sikerült túlélniük az egymást követő csapásokat, egyetlen egységes néppé alakultak, függetlenül attól, hogy őseik inuitok, vagyis eszkimók, dánok, amerikaiak vagy indiánok voltak. Kis népet alkottak, hisz Grönland lakossága a Tragédia idején sem haladta meg az ötvenezret, és közülük is sokan elpusztultak. Néhány ezren azonban megmaradtak, és ők lettek az új nép magva.

Kezdetben még sok beteg, torz gyerek született, akiknek kevés esélyük volt az életben maradásra, ám a grönlandiak, akiket korábban megedzettek a kemény körülmények, mégiscsak túlélték az új jégkorszakot, az éhínséget és a technikai civilizáció elvesztését. És ahogy szigetükön egyre enyhébb lett az éghajlat és egyre több ép, egészséges gyerek született, újra reménykedni kezdtek. Új nevet adtak országuknak: Thule.

Arcvonásaik még világosan utaltak őseikre: sok thuleinek volt sötét, keskenyvágású szeme, alacsony termete, rövid lába, széles válla. De akadtak közöttük amerikai vagy dán származásúak is, akik magasabbak voltak, világosabb bőrűek, szürke vagy két szeműek, magas homlokúak. Különösen az asszonyok voltak szépek, karcsúak, finom csontúak és hosszú, hullámos hajuk volt.

Ez a történet ebben az új világban, Thuléban játszódik, mely a Föld nagy részét elpusztító Tragédia után jött létre, amely majdnem az egész emberiség pusztulását okozta.

Kezdődni pedig a thulei Konegával, Armina-Dottirral kezdődik, és az ő egyetlen fiával, Krisztiánnal.