Ki neveli a gyerekeket?

Gondolatok az ujjal mutogatás helyett

A facebookon megosztásra került egy kép, mely arra lett hívatott, hogy felhívja a szülők figyelmét, hogy mire is kellene megtanítaniuk gyermekeiket. Elnézve a mai gyerekeket, fiatalokat, bizony akad némi hiányosság a nevelésük körül. De vajon miért? Ki a felelős azért, persze ha van ilyen, hogy ilyenné váltak a fiataljaink?

Nem tudom, ki hogyan van vele, de bizony nagyon sok "neveletlen" felnőttel is lehet manapság találkozni. Persze ezeknek a felnőtteknek már akár felnőtt gyermekeik is lehetnek. Őket is felnevelte egyszer valaki.

Persze a korban előbb járó generációk előszeretettel kritizálják a fiatalabbakat. Ilyenkor rendre elfeledkeznek arról az aprócska tényről, hogy bizony az ő felügyeletük és nevelésük alól nőttek ki a fiatalabbak. Magyarán, amikor mindenféle negatív jelzővel illetik őket, bizony saját munkájukról állítanak véleményt.

A szülőnek lenne elsődlegesen dolga, hogy az életre nevelje gyermekeit. Csak valahogyan valami mindig hibádzik a nevelés körül. A szülők szeretnek ujjal mutogatni az oktatási vagy gyermekfelügyelettel foglalkozó intézményekre, hogy a nevelés az ő feladatuk is lenne. Persze a pedagógusok pedig visszamutogatnak, hogy ez bizony kizárólagosan a szülő feladata. És ennek az oda-vissza hárításnak nincs más vesztese, mint a gyermektársadalom, akikből felnőve a jövőnk lesz. Lehet sírni, kritizálni őket, hogy majd hogyan fognak rólunk idősebbekről idővel gondoskodni.

A mai világ, vagyis az, amivé vált mára, nem igazán szereti a gyerekeket. A gyermek teherré vált, nincs a mai szülőknek türelme sem hozzájuk. Pedig gyermek nélkül nincs jövő. A gyermek mára már nem érték. Csak egy eszköz nagyon sok szülő kezében. Ha éppen dicsekedni lehet vele, hogy micsoda jó és szép eredményeket ért el az iskolában, akkor jó, és dagad a szülő mellkasa, hogy milyen jó munkát végzett. De ugye, ez sosem kizárólagosan a szülő eredménye. Mint ahogyan az sem kizárólag a szülő rossz ténykedésének a gyümölcse, ha a gyermek nem professzori teljesítménnyel tanul a suliban. Talán a mi generációnk olyan volt, mint amit most elvárunk a saját gyermekeinktől? Mi nem rohangásztunk, koszoltuk magunkat, sosem voltunk hangosak, imádtunk tanulni, mindenben lestük szüleink óhaját, sosem beszéltünk vissza... Mi még gyermekek lehettünk, inkább mint a ma gyermekei. Mára már a családtagok is szép lassan elhidegülnek egymástól, nincs valódi közösség, nincs vagy alig vannak élő kapcsolataink. Elég elrettentő életet mutatunk gyermekeink számára. Nincs ez rendjén. Szerencsére kivételek mindig akadnak, ám a nagy többség nem tud jó példával élni, így tovább adni sem tudja a jót.

A kép megalkotója pedig azt gondolja, hogy a felnőttek társadalma olyan tökéletes, hogy mindenki a legnemesebb emberré vált. Tökéletes gyermekekre vágyunk, miközben messze nem azok vagyunk. Megfeledkezünk arról is, hogy mi formáltuk gyermekeinket olyanná, amilyenek lettek. Ja, hogy ezek a fiatalok szeretik a könnyebb utat választani? Nem szeretik a kemény munkát? Nem szeretnek időt áldozni másokra? Nagy pénzre és gazdagságra vágynak, de tenni már nem igazán akarnak érte? Hiányzik belőlük az önállóság, a felelősség? Nem tisztelnek senkit és semmit? Persze kivételek mindig akadnak, mert közel sem mindenki ilyen, a tiszteletem az ővék.

Miért váltak ilyenné ezek a fiatalok?

A gyermek, amikor megérkezik a családjához, majdnem tisztalappal indul. Miért csak majdnem? Egyszerű erre a válasz, mi is így érkeztünk. Minden ember olyan képességekkel születik, olyan családhoz, olyan körülmények közé, mely pontosan segíteni fogja beteljesítenie a vállalt feladatát jelen életére. Ez a feladat tartalmaz egy-két olyan jellembeli hiányosságunkat is, melyre ez az élet lehetőséget fog adni a korrigálásukra. A szülők éppen azt fogják tudni adni, amire ehhez a gyermeknek szüksége van. Szerencsések azok a gyermekek, akiket szeretettel várnak a szüleik, és közösen fogják elkísérni a felnőttségig őket, támogatva, de nem belebetonozva a szülői vágyakba. Szerencsések azok a gyerekek, akiknek a szüleik felelősséget éreznek a gyermekeik felnevelésével kapcsolatban.

Azt nem vitathatjuk, hogy bizony nagyon sokféle szülőség van, ahány ember, annyiféle. Bizony sok cseppet sem nevezhető ideálisnak, mégis megkapják az esélyt, hogy gyermeket nevelhessenek. Csak gondoljuk végig, hogy egy-egy válás esetén például, micsoda gyermeklélek rombolást tudnak néhányan véghez vinni.

Vajon hol kezdődik a gyermek nevelése?

Egy biztos, nem a születéssel... Számos vizsgálat bebizonyította már, hogy emlékeink vannak már a magzati életből. A gyermek átéli saját édesanyja vívódásait már azzal kapcsolatban, ha nem tervezetten érkezett volna, hogy egyáltalán legyen-e vagy ne ez a már megfogant kis jövevény. Érzi az édesanyjával az áldott állapot alatt történt eseményeket, hogy boldog-e a leendő anyuka. Azt is tudja, hogy a leendő édesapa ott van-e az édesanya mellett... Persze az apáknak nehezebb dolguk van ilyenkor. Azonban a pocakot meg lehet érinteni és simogatni, érezni és látni is lehet idővel a magzati mozgásokat. Az nyilvánvaló, hogy a születéskor az apa jelenléte is fontos a családdá válás folyamatában. A születés módja, nehézsége és elhúzódása szintén hatással lesz a majdani emberke életére.

Mire van szüksége a gyermeknek?

Szeretetre és biztonságra. A megszületés trauma, ugyan mai világunk szeret csak az anya fájdalmával és szenvedésével foglalkozni, a baba szempontjából éppolyan nehéz. Egy láthatatlan erő a békés és kényelmes fészekből egy szűk alagúton keresztül egy hideg és fényes világra kényszeríti, ahol már saját magának kell tudnia sok mindent megtennie az életben maradásért, mint önállóan levegőt venni, enni. Az emberi újszülőtt igényli legtovább az anyai gondoskodást az önálló életéig. Sőt az állatvilág jó részében nincs is a továbbiakban szükség az apára már. Az ember esetében ez messze nem így van. És ez független a gyermek nemétől.

Nem is kellene ezt a rendet nekünk az emberi gondolkodásunkkal mindenáron át és felülírni. Elég az, ha a sors erre kényszerít valakit, például, ha valamelyik szülő meghal még az előtt, hogy a gyermek felnőtté vált volna.

Sajnos elmondhatjuk, hogy a mai társadalom még mindig nem a tökéletes emberek társadalma, a felnőttek sem azok. Így hiába is tudjuk, hogy mit és hogyan kellene a gyermekünkkel tennünk, korántsem biztos, hogy ez menni is fog. Lesz olyan, ami a saját gyengeségünk (éretlenségünk) miatt, és lesz olyan, ami más személy miatt vagy egyszerűen a család helyzete (anyagi és társadalmi) miatt nem tud a legideálisabban alakulni.

Az vitathatatlan, hogy a család szerepe elsődleges abban, hogy milyen lesz a gyermek. A szülők minden megnyilvánulásukkal folyamatos mintát adnak a gyermeknek arról, hogy hogyan illik viselkedni, hogyan kell másokhoz viszonyulni, hogyan kell a mindennapi stresszel megküzdeni, hogyan kell az újabb és újabb problémákat megoldani. Ezen a téren az első hét év, de ebből is az első három év, döntően meghatározó. Ekkor alapozódnak meg a gyermek olyan berögzültségei, hogy milyen a szeretet, hogyan törődnek vele, hogyan kommunikálnak vele. Szeretettel és odafigyeléssel gondozzák-e, stb. Az ősbizalom egy nagyon sérülékeny valami, és máris egy rés került a pajzsra. Pedig ez az ősbizalom adja majd az önmagába vetett hit alapját is. Ugye sok felnőttnek akadnak ezen a téren problémái?

Bár alig akadnak tudatosan felidézhető emlékeink az első három évünkből, mégis minden emléket elraktároztunk a tudatalattinkba. És lehetnek olyan emlékek is, melyek nagyon sokáig hallgatnak, mint a sír, és sok-sok év múlva kezdenek feljönni és ezzel mindenféle lelki vagy testi problémát előidézni. Hé, itt vagyok, kellene velem valamit kezdened!

A gyermek szempontjából nagyon nem mindegy, hogy ez a biztonságérzet hogyan alakult az első években. Sajnos sok esetben a szülők anyagi helyzete megkívánja, hogy az édesanya másokra bízza gyermekét, azért, hogy dolgozni tudjon menni. Erre lennének a bölcsődék vagy bébiszitterek. Nem ítélem el azokat, akik erre kényszerülnek az anyagiak miatt. Azokat sem, akiknek olyan a foglalkozásuk, hogy nem engedhetik meg, hogy évekre kiessenek. Következményei lesznek a döntésnek ettől függetlenül. Egy fenékkel nem lehet két lovat egyszerre megülni. Valamelyik meg fogja ezt szenvedni, vagy mind is akár.

Sajnos ebből a szempontból a társadalomnak inkább nyűg lesz a gyermek, mint érték. Mert jönnek a gyermek megbetegedései, a szünetek, és esetleg éppen az a személy nem lesz a gyermek mellett, akire vágyna a kicsi. És lesz lelkiismeret-furdalása a szülőnek is, a munkájára sem fog tudni úgy odafigyelni, ahogy szeretne, mert a feje és a szíve nem a munkahelyén lesz. Belegondolhatunk abba is, hogy pici gyermekektől már ebben az időben, de legkésőbb az óvodás kortól olyan teljesítményt várunk el, mely a felnőttet is lefárasztja. Mert míg a szülő a munkahelyén robotol, a gyermek időben ugyanannyit lesz egy gyermekintézménybe zárva, napi akár 8-10 órát, mert ugye az utazást is vegyük oda az egészhez.

A minap hallgattam egy anyagot a kisgyermekek gondozásával kapcsolatban. Arról a megfigyelésről szólt, hogy összehasonlították a gyermekek fejlődését, egészségét a második világháború után. Voltak gyerekek, akik árván maradtak és a gyermekotthonokban megkaptak mindent, étkezéstől ruházkodásig, amit akkor nyújtani tudtak. Csak éppen egy gondozónőre jutott 13-15 gyermek. Bizony ezek a gyerekek nem voltak a legjobb állapotban, mert nem kapták meg azt a személyes törődés mennyiséget, melyre nekik szükségük lett volna. Betegeskedtek, vagy akár el is hunytak közülük. Ugyanezt nézték olyan szegénységben élő anyukák esetében, ahol az édesanyának dolgoznia kellett. Csak kicsit volt jobb ezeknek a gyerekeknek az egészsége. A harmadik csoportba olyan gyermekek voltak, akiknek az édesanyja börtönbe volt zárva, és ott születtek. Nos ezek a gyerekek voltak a legjobb állapotban. Az ok, az édesanya és a gyermek közelsége egymáshoz, hogy volt idő és alkalom törődni a babákkal. Azért elég elgondolkodtató ez.

Bár 2018 a családok évének lett kikiáltva, a kormányzat részéről nem látom azokat a hatásos intézkedéseket, melyek valóban segítenének a gyermekek és szüleik helyzetén, hogy boldog és kiegyensúlyozott gyermekeket tudjanak a szülők nevelni. Minden egyes kormányzatnak szem előtt illene tartania, hogy a gyerekek, annak az országnak a jövőjét adják, mely ország élén ők állnak. Hogy mivel is segíthetnének a családokon? Nyilván tisztes munkalehetőségekkel, tisztes munkabérekkel. Persze ezt úgy, hogy legyen elég egy munkahely egy főnek, és elég legyen a napi 8 órás elfoglaltság ehhez. Az édesanyák valódi kizsákmányolói azok, akik elvárják tőlük a gyermeknevelést és a munkát is egyszerre. A gyermeknevelés éppoly fontos egy országban, mint a munkahelyeken való munkavégzés a fizetésért.

Mi lenne a jó, hogy a negatív tendencia a gyermekek neveletlenségével kapcsolatban megforduljon?

A mintát a felnövekvő gyermekek számára a felnőttek biztosítják, így a felnőtteknek kellene elsősorban saját magukat nevelniük, hogy tisztességes mintát tudjanak mutatni. Azt ne felejtsük el, hogy a mai felnőtteket is olyan szülők nevelték már, akik egy része egy fenékkel ült meg akár több lovat is.

Nem kizárólagosan a szülő adja a mintát a gyermeknek, hanem minden felnőtt, akivel kapcsolatba kerül így vagy úgy. Sőt a gyermekek is hatnak egymásra. Hány szülő panaszkodik arra, hogy otthon nem beszélnek tiszteletlenül egymással, a gyermek az óvodából hazaérkezve egyre csúnyábbakat mond. És persze ezt meg kell kommunikálni, hogy miért nem szabad így beszélni, már sokkal nehezebben lesz kezelhető. A szülőnek pedig korlátokat fog szabni, hogy este sem figyelhet maradéktalanul gyermekére, hiszen emberből van és a munkanap végére elfáradt. Otthon pedig várja a házi munka, a kert, stb.

Onnantól, hogy a gyermek kötelezően óvodába majd iskolába jár, bizony a pedagógusok is adják a gyermeknek a mintát. Persze a született pedagógus ezzel tisztában is van, de manapság egyre kevesebb akad belőlük.

A mai felnőttek nem olyanok, amit el akarnának várni a gyermekektől. Vagyis megy rendesen a bort iszok és vizet prédikálok esete.

Mert ugye a mai felnőttek sosem hazudnak, az igazság nevében járnak el a roppant nagy igazságosságuk függvényében, maximálisan őszinték, pontosak, szolidárisak másokkal szemben, tisztelettel nyilvánulnak meg mindenki mással szemben. Ha a felnőttek ilyenek lennének, a gyermekek ezt a mintát látnák, közel nem lennének ekkora bajok a világban. A gyermeki lélek formálható és mi felnőttek formáljuk olyanokká, amilyenek lettek. Megtanítjuk, hogy hazudni szükséges, hogy az előbbre jutás érdekében át lehet bárkin gázolni, hogy a saját akaratunk elérése érdekében akár erőszakot is lehet alkalmazni, az igazságunkért meg tudnánk a másik embert egy kanál vízben is fojtani, tiszteletlenséget mutatunk mindenki és minden iránt ...

Sőt még felnőni sem hagyjuk valójában őket, mert mára akkor sem engedjük el a kezüket, amikor már el kellene a gyermek érdekében. Megcsinálunk helyettük mindent, nem támogatjuk, hogy a személyiségüknek megfelelően alakulhassanak, hanem rájuk erőltetjük a saját meg nem élt vágyainkat. Nem az életre neveljük őket...

Az élet hosszához képest a szülői nevelés elég rövid ideig tud csak tartani, a kamaszkorban, 14-15 évesen a szülő nevelő szerepét átveszi maga a gyermek, onnantól már ő neveli saját magát. Az alapok pedig azok lesznek, melyet a szülők és a gyermekkel addig kapcsolatba kerülő felnőttek átadtak. A kamaszkor viharai felérnek egy újabb születéssel, csak ez nem órák kérdése lesz, hanem éveké és megszületik a felnőtt. A felnőtt korban persze már nem nevelésnek nevezzük azt a folyamatot, mely mindenki előtt nyitva áll. Ez nem más, mint amikor szembesül a felnőtt a hiányosságaival, melyeken nem szégyen változtatni, amennyiben felismerésre kerültek. Ez a folyamat pedig az élet végéig eltarthat. Az életünk eseményei ezt a folyamatot segítik, azokkal a személyekkel, kik valamennyi ideig vagy akár az életvégig velünk utaznak.

Amennyiben tetszett írásom, kérlek keresd fel facebook oldalamat, ott több más cikket és érdekességet is olvashatsz. Szeretettel várlak.