3. A búcsú
Thea Beckman: Amazonkirályfi
A Konega családja minden nyáron hajóval ment Gothabból a Konega-szigetre, de a hazavezető utat a szárazföldön át tették meg. Ez volt a hagyomány. Krisztián mindig örült ezeknek az utazásoknak, mert mint minden gyerek, ő is szerette a változatosságot. De az utazás most azt jelentette, hogy búcsút kell vennie Thurától, hogy nagyon sokáig nem láthatja viszont. Éppen ezért az utolsó előtti napon újra átevezett a Vastman-fjordba, és kikötötte a csónakot a stéghez. Ha még egyszer látni akarja Thurát, esetleg beszélni is akar vele, akkor annak ma kell megtörténnie!
Még ki sem kötött, máris észrevette a lányt. Nyugodtan ült a deszkákon és... és horgászott! Micsoda barbár foglalatosság egy lánytól!
Lassan közeledett, és megállt mögötte. Thura mozdulatlanul ült, az úszót bámulta. Végre megmozdult, meglehetősen hevesen, úgy, hogy Krisztián hátraugrott. Győzedelmes kiáltással rántotta ki botját a lány, amelynek végén egy ezüstös hal fickándozott. Megragadta, levette a horogról és egy oszlopon agyonütötte. Annyi emberség azért volt benne, hogy nem hagyta, hogy az állat lassan fulladjon meg a levegőn.
Végre felnézett és ragyogóan elmosolyodott.
- Ma jó a kapás. Ez már a negyedik.
Lenézett a döglött halra, aztán bedobta a maga mellé tett kosárba, amelyben már feküdt néhány haltetem. Krisztián összeborzadt.
A lány újra felnézett rá, és a fiúnak hevesen kezdett zakatolni a szíve, amikor pillantásuk találkozott. Thura barátságosan nevetett.
- Hé, de sápadt vagy. Nem bírod nézni?
- Mindig... mindig fáj, ha azt látom, hogy élőlényeket ölnek meg - nyögte ki nagy nehezen.
- Ostobaság. A horgászat a megélhetésünkhöz tartozik. Ha ti ott a Konega-szigeten nem védenétek állandóan a barna delfineket, apámnak és a bátyáimnak pompás élete volna. De amíg a delfinrajok itt úszkálnak a partjaink előtt, szó sem lehet halászatról.
Krisztián felsóhajtott. Ő is nagyon szerette a tengeri halat, de valahányszor lenyelt egy falatot, lelkiismeret-furdalása támadt.
- A horgászat barbár foglalatosság, akárcsak a vadászat - mondta kényeskedőn.
- Igen? Akkor nem értem, miért rajongtok úgy a barna delfinekért? Azok aztán a pompás vadászok!
- A barna delfinek kedves állatok. A szürkék is.
- Az emberekhez igen. De halon élnek, amelyet élve fognak el és élve nyelnek le.
- Ez a természet. Földanya ilyennek teremtette őket.
- Engem is Földanya teremtett, méghozzá olyannak, hogy ízlik nekem a hal, és jó sokat tudok belőle enni - vágott vissza Thura. - Vagy azt állítod, én nem vagyok a természet része?
Krisztián elnémult. A női logika ellen semmit sem tudott tenni.
Thura új csalit tűzött a horogra és a vízbe dobta.
- Még... még nem fogtál eleget? - nyelt nagyot Krisztián.
- Kisfiú, csak most kezdtem.
Kisfiú! Fiúcska! Tulajdonképpen minek nézi ez a lány?!
Krisztián megköszörülte a torkát, és dobbantott lábával a stég deszkáin.
- Hé, ne zajongj! - kiáltott rá Thura mérgesen.
- Elkergeted a vacsorámat!
- Még szerencse. Szégyellhetnéd magad!
- Miért? Egyetlen embernek sem ártok.
- De a halaknak igen.
- Végre egyszer jót akarok enni, és ezen a nyáron kevés a hús. Nem tilos horgászni, vagy talán igen?
- Azt nem, de...
- Akkor ne törődj vele.
Krisztiánnak most már kezdett elege lenni.
- Tudod te egyáltalán, kivel beszélsz? - kérdezte gőgösen.
- Csend... azt hiszem, megint rágcsálja valami a csalimat - suttogta Thura hirtelen, és Krisztián elborzadva látta, hogyan húz ki egy perc múlva egy icipici halacskát, nem nagyobbat, mint a középső ujja. - Nem méretes - mondta Thura rosszallóan, és óvatosan leemelte a halacskát a horogról, visszadobta a vízbe. - Neked még egy kicsit nőnöd kell.
- Fájdalmat okoztál neki - mondta Krisztián, és kis híján sírva fakadt a sajnálkozástól. Aztán dühösen folytatta. - Te hogy éreznéd magad, ha azt hinnéd, valami finomba haraptál, de a süteményben egy gonosz horog volna, amely átszúrja az ajkadat és az arcodat? Üvöltenél. De szegény halak nem tudnak hangot adni. Ha minden egyes alkalommal, amikor horogra akadnak, felsikoltanának, egyetlen asszony sem alacsonyodna le annyira, hogy horgásszon
- Minden Konegagyerek ilyen érzelgős? - érdeklődött Thura, akire egyáltalán nem hatott ez az érvelés. - Hogy éreznéd magad, ha hal volnál és élve nyelne el egy olyan rettentő kedves barna delfin? Miért szégyelljék magukat az emberek azért, ami szabad a delfineknek? Juj, de buta vagy!
Krisztián levegőért kapkodott. Utálnia kellene ezt a a barbár kölyköt! De fekete haja olyan sűrűn, fényesen omlik a vállára, ferde szeme olyan vidáman csillog, bőre olyan szorosan feszül magas járomcsontjára... Életében nem látott még ilyen vonzó lányt. És még csak nem is szép!
- Lehet, hogy igazad van - erőlködött, és megpróbált nyugodtan beszélni -, de hát nem tehetek róla, hogy sajnálom szegény halakat. Fájdalmat okozol nekik. És ha elég nagyok, meg is gyilkolod őket.
- Sajnálni a halakat! Hát tudod mit, én inkább az apámat és a két bátyámat sajnálom, akik egész nyáron a hajóépítő műhelyben dolgoznak, ahelyett, hogy kinn vitorláznának a tengeren, és hallal teli hálóval jönnének vissza. És mit kapnak vacsorára, ha fáradtan hazajönnek? Árpakenyeret és egy pár tojást. És csak ünnepnapon kerül mellé egy darabka rágós juhhús. És akkor megtiltanád, hogy egyszer jól belakassam őket egy finom halvacsorával, ha ma végre hajlandók harapni ezek az ostoba állatok? Különben is, ebben az évszakban nincs olyan sok hal a fjordban, hála a te kedves barna delfinjeidnek.
- De hát védett állatok, emlősök, nagyon értelmesek és...
- Ugyan, hagyd, én is jártam iskolába. De az olyan embereknek, mint az apám meg a bátyáim, csak bajuk van velük.
- Akkor miért nem választanak más foglalkozást?
Thura felvonta a vállát.
- Ez nem olyan egyszerű. Hisz mihez értenek? A halászathoz és az ácsmunkához. Anyám magasabb iskolákat is kijárt, falusi elöljáró volt. Tíz éven át mindig újra és újra megválasztották A halála után apám el akart jönni Puliqból, ahol minden az elhalt feleségére emlékeztette. Azért jöttünk délre, mert itt, Vastmanban lakik az egyik nővére. Az itteni iskola viszont nem valami híres, már mindent megtanultam, amit itt lehet.
- Te tanulni akarsz... - kezdett neki Krisztián, de Thura lepisszegte.
- Csend! Újra kapásom van.
Most egy jó kétkilós lazacot húzott ki a vízből. Elragadtatva nézte a zsákmányát.
- Ezt felfüstölöm! A jól füstölt lazac a legfinomabb a világon. Ugye te is szereted?
- Te... te egyszerűen rémes vagy - bökte ki Krisztián, de azért nem tudott elmenni, nem volt képes beugrani a csónakjába, hogy kievezzen a lány életéből. Felnézett a fjord fölött köröző sirályokra, a magasba törő sziklákra, melyeknek hasadékaiban ferde fenyőfák nőttek fel a kék égre, melyen fura formájú kis felhők úsztak. Az egész olyan békésnek, időtlen szépségűnek tűnt. És ezen a nagyszerű földön él ez a lány, akiben legbelül van valami durvaság és közönyösség. De hiszen - döbbent rá hirtelen - éppen ez az, ami annyira vonzza benne.
- Odanézz! - mutatott ki a lány a tengerre. - Látod? Barna delfinek! Nézd, hogy ugrálnak. Abban igazad van, hogy pompás állatok. És milyen játékosak! Csak rengeteget zabálnak. Mára be is fejezhetem a horgászatot, mert amint ezek megjelennek, a halak rögtön eltűnnek a fjordból. Tudod te egyáltalán, milyen finom a barna delfinek húsa? A papa fogott egyszer egyet. Sebesült volt, amúgy sem maradhatott volna életben, hát megölte.
- Barna delfint elpusztítani szigorúan tilos!
- Tudom. De ez súlyosan sebesült volt... Az ilyen állatot jobb megszabadítani a szenvedésétől.
- Egy szót sem hiszek az egészből.
- Akkor nem hiszed. Mindenesetre hetekre volt remek ennivalónk. Rengeteg hús van egy ilyen állaton, bár az íze egy kicsit csukamájolajra emlékeztet. Nőstény volt.
- Mikor történt ez? - kérdezte Krisztián ijedten, mert rögtön az elveszett Armina-delfin jutott eszébe.
- Ó, sok-sok éve, amikor még fenn laktunk északon - mondta, közben összecsomagolta horgászfelszerelését és fogta a halakkal teli kosarat. - Vigyázz, nehogy megint elmulaszd az apályt!
- Várj! - kiáltott utána Krisztián. - Én ... tulajdonképpen azért jöttem, hogy elbúcsúzzam. Holnap indulunk haza.
- Akkor jó utat.
- Jövőre újra találkozunk?
Thura habozott.
- Azt hiszem, én is nemsokára elmegyek Vastmanból.
Aztán nekiindult, és Krisztián csak bámult utána. Milyen büszkén lépked! Önkéntelenül s követni akarta, de valami visszatartotta. Nem, Thura nem lehet az övé. Csak egyszerű lány, nem Dottir. Különben is, hogyan lehetne Konegaanya egy ilyen asszony, akinek ennyire vad a vére, ilyen durva és nincs benne semmi érzékenység.
A fjord végén, a parton megjelent egy csapat gyerek. Botokkal turkáltak a homokban, kis rákokat kerestek, melyeket a visszahúzódó víz hátrahagy. Vagyis kezdődik az apály. Itt az ideje, hogy visszatérjen a Konega-szigetre.
Beült a csónakba, elkötötte, és hagyta, hogy a víz magával sodorja. Holnap kezdődik az új élet.
- Hiányozni fogsz - ezt mondta az anyja. Most döbbent rá, hogy vége a gyerekkorának. Fredriksborgban éppolyan diák lesz, mint a többiek, és szó sem lehet gondtalan játékról meg titkos kis találkákról egy mesterember lányával. Szép dolog felnőni, de egy kicsit szomorú is. Annyi mindent veszít el az ember...
Otthon még egyszer végigjárta a palota mögötti teraszos kerteket. Minden lépését átitatta a készülődő elválás. Körülötte virított a rózsa, az aranyvessző, a viola. Egy tenger fölé magasodó fokon ott állt Földanya apró kis temploma, és Krisztián látta, hogy Hannah-Dottir épp arra tart, a karjában rengeteg virággal. Megértette, hogy nagynénje ezen a nyáron utoljára üdvözli Földanyát.
Ősztől a nagynénije házában fog lakni. Hannah-Dottirt tulajdonképpen ugyanúgy szerette, mint az anyját. Sokat utazott, minden érdekelte, ami csak él és növekedett Thulén. Vigyázott rá, hogy ne irtsák felelőtlenül az erdőket, és minden kivágott fa helyett azonnal őj csemetét ültessenek. A káros rovarok ellen megfelelő madarakat telepített a fenyegetett vidékekre. Rókákat, farkasokat és medvéket fogott be és ott eresztette őket szabadon, ahol túlságosan elszaporodtak a hegyi patkányok. Nem pusztán a Koneghúg volt, hanem Armina-Dottir legbizalmasabb munkatársa is.
- A természet maga gondoskodik az egyensúlyról - oktatta a diákjait -, és ez csak ott kerül veszélybe, ahol emberek telepszenek le. Ezért kell segítenünk a természetet, hogy visszaállhasson az eredeti egyensúly.
Hannah-Dottir nem vette észre az unokaöccsét. Krisztián várt, amíg eltűnt, aztán maga is belépett a nyitott kis templomba. A kupolás tető alatt lapos kő, azon pedig két váza pompás csokorral, sárga rózsák, halványsárga aranyvessző, aranysárga krizantémok. A sárga a nyár, a nap, a termékenység színe. Krisztián a kőlapra tette a kezét és érezte, hogy elárasztja a Föld iránti szeretet.
A kő fölött kinézett az óceánra. Kimora megtanította, hogy minél tovább hajózik valaki északra, annál hidegebb lesz, és végül megérkezik egy jéggáthoz, amelyen nem lehet áthatolni Ha délre hajózik Kanada partjai mentén, akkor egyre melegebb vidékekre kerül, a barbár amerikaiak hazájába. A hőség arrafelé egyre fokozódik, ezért az amerikaiak országa nagyrészt kopár sivatag.
De, jutott hirtelen eszébe, mi lehet tőlünk keletre? Igen. Yselan, de azon túl? Ezt senki sem tudta Thulén. Senki sem volt még elég bátor vagy vállalkozó szellemű, hogy átszelje a beláthatatlan óceánt. Tulajdonképpen miért nem? Túl veszélyesnek hiszik az utat, vagy egyszerűen nem érdekli őket, hogy mi van arrafelé?
A Konega udvartartása a másnap reggeli dagállyal indult. A hátaslovakat és a csomagokat hajóval vitték a Vastman-fjord csúcsáig, ahol két erős ökrösszekér várt a társaságra. Amikor elhajóztak a falu alatt, Krisztián nyitva tartotta a szemét, hátha meglátja Thurát. A hajóépítő műhely felől kopácsolást hallott. A szurkos hordókból fekete füst szállt az égre, a szárazföldön kitermelt fatörzsek tutajokká összekapcsolva úsztak le a műhely mellé. Kék ruhás férfiakat látott, akik a part és a félig kész vitorláshajó között szorgoskodtak. Egyikük Thura apja volt.
Egy pár barna delfin kergetőzött a Konegahajó körül, mintha éreznék, hogy most mennek el azok a gyerekek, akik egy fél nyáron át játszottak velük. Elkísérték őket. Ugrásaik, furcsa, éles füttyeik mintha azt mondták volna, viszontlátásra. Mit nem adott volna Krisztián, ha Armina-delfin is ott van köztük, bár lassacskán kinőtt abból a korból, hogy delfinen lovagoljon a part mentén és a Konegasziget körül. Azért ő is lelkesen integetett a játszadozó állatoknak, és eszébe jutott az az este, amikor a barna delfinek segítettek, hogy a szél és a dagály ellenére elérje a Konega-szigetet.
Az anyja állt mellette. Az arca komoly volt.
- Mintha minden nyáron kevesebben lennének - szólalt meg hirtelen. Krisztián még sosem gondolt erre.
- Azt gondolja, anyám? - kérdezte ijedten, és a királynő szomorúan bólintott.
- Amikor gyerekkoromban barna delfinekkel játszottam a parton - mondta halkan -, még alig fértek egymástól. Akárhova néztél, mindenütt fel-felugrott egy. A levegőt beöltötte az énekük és a beszédük. Azóta sokkal kevesebben lettek.
- Hannah néni sem tudja miért?
- Nem. Azt állítja, hogy kevés a beteg barna delfin, tehát szó sincs valami járványról. Azt hiszem, akkor történik velük valami, amikor télen délre vonulnak.
- De hát hova mennek?
- Nincs ember, aki ezt tudná.
De ha Hannah néni aggódik, hogy egyre kevesebb a barna delfin, miért nem küld utánuk egy hajót, amikor megkezdik a vonulást, hogy felfedezze a titkot?
- Ismersz valakit, aki el merne menni velük?
- Talán Anouk bácsi.
A Konega meglepetten nézett le a fiára.
- Ez meg honnan a csudából jutott eszedbe?
Krisztián elhallgatott. Anouk, Hannah-Dottir férje sosem kapna engedélyt egy ilyen veszedelmes vállalkozásra, döbbent rá. Ahogy apjának, Rajónak sem lett volna szabad részt vennie a medvevadászaton. Thule uralkodónői vigyáztak kiválasztott férjeikre. Óvták, néha meg is zabolázták, valósággal bénító szeretettel vették körül őket. Lám, Rajo fellázadt és nyomtalanul eltűnt. De Anouk, úgy látszik, beletörődött a dologba. És én? - jött zavarba.
A hajó mélyebben hatolt be a fjordba. A barna delfinek még egyszer felugrottak a vízből, megfordultak, aztán visszaúsztak a tengerre.
- Viszontlátásra! - kiáltott utánuk Krisztián. Az egyik állat farkával erőteljesen a vízre csapott, aztán lebukott. A felszálló permet szivárványszínben csillogott mögötte. Biztosan ez mentett meg, gondolta a fiú elérzékenyülve.
A hajó fél óra múlva lehorgonyzott. A legénység gyorsan kirakodott, és átcipelte a csomagokat a várakozó szekerekre. A hátaslovak türelmetlenül prüszköltek. Hannah-Dottir barátságosan nyugtatgatta fehér kancáját, Anouk meg barna heréltjét simogatta és ellenőrizte a patkókat.
Krisztián megkerülte az ökrösszekereket, amelyekbe az útipoggyászt, a takarókat és sátrakat rámolták. Felnézett az erdei útra, mintha odafönn moccant volna valami. Jól látja, hogy egy lány áll ott?
Gyorsan lóra ült és odaléptetett. Igen, Thura volt.
Amikor odaért, a lány felemelte az arcát.
- Igazán kedves, hogy kijöttél integetni - dadogta a fiú. A lány egy rőzsével megrakott kis szán mellett állt.
- Tűzifáért voltam - magyarázta teljesen fölöslegesen. Majd ránevetett és folytatta: - Szerettem volna valamit mondani neked. - Lesütötte a szemét, és zavartan piszkálta az övét. - Krisztián, én... - Nagyot nyelt, de aztán erőt vett magán, és csak kibökte: - Tegnap nagyon undok voltam veled. Sajnálom. Tudod, nem bírom elviselni, ha valaki... ha valaki túl érzékeny. Közben persze éreztem, hogy igazad van, tényleg fájdalmat okoztam a halaknak.
Felsóhajtott, és megveregette a fiú lovának nyakát.
- De te még nem tudod, milyen kemény tud lenni az élet - tette hozzá halkan.
- Nem haragudtam rád - felelt Krisztián melegen. Remekül érezte magát, fent a nyeregben, a kancája hátán, készen a nagy útra. Úgy érezte, így nem is nehéz nemeslelkűnek és megbocsátónak lenni.
- Hát akkor jó utat... és viszontlátásra - tette hozzá Thura nyomatékosan.
Krisztiánt elárasztotta a boldogság. A lány igazán újra látni akarja!
- Minden jót, Thura.
Megfordította a lovát és csatlakozott a menethez, mely már majdnem az erdő szélére ért. A hátában érezte Thura pillantását. Vajon irigyli? Hisz úton van a gyönyörű, hatalmas főváros felé, a lány meg itt marad Vastmanban, ahol télen édeskevés történik. Nagy nehezen legyőzte a vágyat, hogy még egyszer hátranézzen.
A menet eltűnt az erdőben.