2. Anya és fia
Thea Beckman: Amazonkirályfi
Vacsora után Krisztián szándékosan húzta az időt az ebédlőben. A Konega kivételével mindenki elment, kettesben maradtak, köztük egy tál alma. Armina-Dottirnak nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy a fia tudja, beszélni akar vele. Talán éppen komoly beszéde van vele. Tudni akarja, hogy feledkezhetett el a közeledő dagályról, sőt talán azt is, miért kel át olyan gyakran Vastmanra.
- Unatkozol a szigeten?
Krisztián valami magyarázatfélét motyogott.
- Olyan ragyogó idő volt, és a sziklán üldögélve elgondolkoztam.
- Álmodozó vagy - nevetett az anyja. - És min töprengtél odafenn a magasban?
- Én... édesapára gondoltam, és arra, vajon miért tűnt el - felelt becsületesen.
Az anyja az ajkába harapott - a fiú megérezte a zavarát - és hűvösen folytatta:
- Jó. És még miről?
- A jövőmről.
- Helyes, itt az ideje, hogy komolyan beszéljünk egymással. Anouk azt mondja, hogy ő már alig taníthat téged valamire. Amire képes volt - a vitorlázás, az úszás, a dagály és az áramlatok ismerete, a kereskedés - azt már mind megtanultad tőle. Az elkövetkezendő években meg kell ismerned az országot is, az állattenyésztő telepeket, a bányákat, a gyárakat, és szövödéket, a mezőgazdasági üzemeket. De először egyetemre küldlek.
- Már most? - kérdezte Krisztián döbbenten. - Hiszen csak egy pár hét múlva leszek tizennégy. Azt hittem, csak az jelentkezhet Frederiksborgba, aki legalább a tizenhetet betöltötte.
- Ez csak a közönséges diákokra vonatkozik. De te Konegafi vagy. Te gyorsabban tanulsz másoknál, és hamarabb kell végezned is.
- Miért?
- Ha betöltöd a tizennyolcat, útnak eresztlek. Fel kell keresned minden rokonunkat szerte Thuléban. Először is, mert az ország minden szegletét meg kell ismerned, másodszor, mert így sok Dottirral találkozhatsz.
- Miért kell annyit tanulnom? Hogy jól neveljem a lányaimat?
- Pontosan így van. Bízom benned, Krisztián. Apádra hasonlítasz, ugyanolyan bátor vagy, szépérzékét és természetszeretetét is örökölted.
Hogy beszélt Rajóról! Melegen és szeretettel, mintha már réges-rég megbocsátotta volna a férfi engedetlenségét és lázadását, és mintha úgy élne emlékezetében, mint tökéletes férj.
- És izé... a Dottirok... Azok közül kell feleséget választanom?
- Kisfiam, ez még ráér Majd ha húszéves leszel.
- Tudom, de...
- Mit, de?
- Azon gondolkoztam... hogy anyám fogja kiválasztani a leendő feleségemet vagy én magam...
- Ne dadogj, gyerekem. Mit gondolsz, hát persze, hogy magad választhatsz. Utadon majd találkozol mindegyik ifjú Dottirral, ősanyánk leszármazottaival, akik tehát neked is távoli rokonaid. Mindegyikük méltó arra, hogy betöltse a Konegaanya szerepét.
Krisztián Thurára gondolt.
- De, miért nem lehet közrendű lány?
- Mert egy Konegaanyának különleges tulajdonságokkal kell rendelkeznie. Éles eszűnek kell lennie, a művészetekben jártasnak, találékonynak, gyorsnak, döntésre képesnek, és pontosan meg kell éreznie, mit várnak az emberek egy Konegától. Tudni kell a saját érdekeit Thulénak alárendelnie, azonkívül tökéletesen becsületesnek, megbízhatónak és hűségesnek kell lennie. De hát Krisztián, ugye nincs rá szükség, hogy mindezt újra elmondjam neked, hiszen Kimorától már réges-rég megtanultad.
- De hát anyám most a Konegáról beszél, nem a Konegaanyáról!
- Az ugyanaz. A Konegaanyának azért kell ezekkel a tulajdonságokkal rendelkeznie, hogy átörökíthesse őket a lányainak. Nemhiába foglalkozunk állattenyésztéssel, tudjuk, hogy lehet egy fajta jó tulajdonságait megőrizni, sőt fokozni.
Krisztián ingerülten tette le a kését.
- Nem vagyok tenyészbika, hogy velem hágassák meg a legjobban tejelő tehenet! - pattant fel - Ember vagyok!
Armina Dottir figyelmesen nézte a fiát
- Mintha apádat hallanám - mormogta.
A fiú ettől még jobban tűzbe jött.
- Tudok még egy jó tulajdonságot, amellyel egy Konegának rendelkeznie kell - kiáltotta vadul. - És ez az önuralom!
Látta, hogy az anyja összerándul.
- Ez tapintatlan megjegyzés volt, Krisztián - suttogta.
- Talán nem igaz?
- De igen.
- Hát akkor?
Miért okoz ilyen örömet, hogy fájdalmat okozhat? Érezte, hogy szenved az anyja a megjegyzésétől. De ki kellett mondania, mert már régen nyomta a szívét.
A Konega végre megszólalt.
- Az önuralom egyikünknek sem velünk született tulajdonságunk, a kisdedek nem ismerik és a vadonban felnőtt emberek sem. Az önuralmat meg kell tanulni, ám ez lassú folyamat, végtelen sok türelem kell hozzá. És még így is... így is előfordulhat, hogy valaki megfeledkezik magáról, elönti agyát a vörös köd, és olyasmit tesz, amit aztán élete végéig bánni fog... - mondta, miközben hangja fokozatosan elhalkult. Krisztián hálás volt az őszinteségéért.
- De azokat, akik dühükben vagy szenvedélyükben másoknak rosszat tesznek, megbélyegzik, mint bűnözőket, és minden tisztességes ember kerüli őket - jegyezte meg a fiú.
- Igen, a törvény így szól. Nem szabad engedni, hogy az erőszak érvényesüljön.
Krisztián a végzetes estén elcsattant arculütésre gondolt és hallgatott. Vajon belelát-e Armina-Dottir a gondolataiba? Az asszony sápadt volt, előtte a tányéron lassan megbarnultak az almahéjak.
- Az erőszak elítélendő folytatta változatlanul szálegyenes tartással -, de ennek is vannak fokozatai. Ha valaki egy homályos pillanatában megfeledkezik önmagáról, neveltetéséről, és arcul üt egy másikat, hibázik ugyan, de ez még nem bűntett. Egy ilyen ütés csak rövid ideig fáj, de nincsenek maradandó következményei. Csak az arcul ütött büszkesége kap sebet. Elismerem, ez is épp elég, de nem jóvátehetetlen, nem halálos. A felnőttek általában megértik az ilyesmit. Ez nem olyan, mint lopni vagy valakit megverni, vagy ami még ennél is szörnyűbb, gyűlöletből vagy kegyetlenségből ölni. De igazad van, Krisztián, ha azt mondod, hogy Konegának még az erőszak látszatát is kerülnie kell, és minden körülmények között meg kell őriznie az önuralmát.
- Mama, én nem tettem szemrehányást.
- De célzást igen, és nyilvánvaló, mit gondolsz. Rendben van, közben elég idős lettél ahhoz, hogy önállóan ítélj.
Ha ezt most hallotta volna Thura, aki "kisfiúnak" nevezte! Vajon miért is nem képes elfelejteni, töprengett Krisztián.
- De ha megsértjük valakinek a büszkeségét - szólalt meg váratlanul - az nem az erőszak egy formája? Úgy értem, az is fájdalmat okoz.
Igen, Thura ezt tette vele. Látta, hogy az anyja rábólint.
- A büszkeség nem jó szó erre, fiacskám. Azok az emberek büszkék, akik különbnek tartják magukat embertársaiknál, és ez helytelen. Egyikünk sem jobb a másiknál, mindnyájan emberek vagyunk, akik helytelen gondolataink és jellemhibáink ellen küzdünk. Amire te gondolsz, az méltóság. Tudatában kell lenned emberi méltóságodnak, hogy belásd, hibáid ellenére is teljes ember vagy. Ha valaki meg akar alázni és el akarja hitetni veled, hogy kevesebbet érsz nála, az kegyetlen és rossz dolog.
- De hát véletlenségből nem fordulhat elő, hogy valaki olyasmit mond... ami bántó?
Én pedig megbántottam őt, amikor az önuralom hiányáról kezdtem beszélni, gondolta Krisztián nyugtalanul. Hirtelen olyan részvétet érzett az anyja iránt, hogy összeszorult a torka. Egyetlen egyszer feledkezett meg magáról - és már évek óta bűnhődik érte. Nem igazság...
A következő kérdést olyan halkan tette fel, hogy maga is alig hallotta a hangját:
- Anyám nagyon szerette apámat?
- Jobban, mint az életemet.
A válasz meglepte. Olyan becsületesen őszintének hangzott, hogy beleborzongott.
- És mégis... mégis megütötte.
- Igen.
Belenézett anyja sápadt arcába, szürke szemébe, és megérezte, milyen mélységes a bánata.
- És apám? Hiszen biztosan ő is nagyon szerette anyát? - kiáltott fel.
Armina-Dottir hallgatott.
- Talán nem biztos benne? Hisz az ilyesmit megérzi az ember.
A Konega nyelt egyet, aztán még egyet. Krisztián megértette, hogy alig tudja visszatartani a könnyeit, és feszülten nézte.
Kis idő múlva az asszony megnyugodva folytatta.
- Egy férfi számára, még ha egy Dottir fia is, óriási megtiszteltetés, hogy a leendő Konega férjéül választja. Országunk történelme során legjobb tudomásom szerint egyetlen olyan eset sem fordult elő, hogy egy férfi visszautasított volna egy ilyen házassági ajánlatot. Apád is azonnal igent mondott, amikor megkértem, legyen a hitvesem. Akkor még élt és uralkodott az anyám, a te nagyanyád, de már beteges volt, és tudtam, hamarosan a nyomdokaiba kell lépnem. Te már alig ismerted, Krisztián, de nagyszerű asszony volt. Végtelenül bölcs és igazságos...
- Édesapáról tetszett beszélni...
- Igen. Tehát nem volt ellene semmi kifogása, hogy a férjem legyen, és az első években tökéletes volt a házasságunk. Különösen miután megszületett a kislányunk. Annyira örültünk neki. De aztán a gyermek elpusztult...
- Elpusztult? Én azt hittem, egyszerűen csak meghalt. Mi történt?
- Rajo magával vitte a tengerpartra, azt akarta, még hároméves kora előtt megtanuljon úszni. Én elleneztem, de hát ő azt állította, egy gyerek nem kezdheti elég korán az úszást. És akkor... - nem tudta folytatni, a hangja elcsuklott.
- És akkor mi történt? - Krisztián izgalmában már egészen a szék szélére csúszott.
- Apád a kislányra úszóövet erősített, arra meg egy kötelet, tehát tulajdonképpen nem történhetett volna semmi. Nyár közepe volt, a víz még egy ilyen apróság számára is elég meleg. Itt történt, a Konega-szigeten, a palota mögötti homokos parton. Minden palotabeli gyerek ott tanul meg úszni. Épp egy barna delfinraj húzott arra, egyikük kijött a partra, az egészen sekély vízbe, ahol még épphogy úszni tudott, elharapta a kötelet, szájába kapta a gyereket és eltűnt vele.
- De hát a barna delfinek nem tesznek ilyesmit!
Armina-Dottir szomorúan bólintott.
- Hannah nénéd később azt állította, hogy valószínűleg nőstény volt, aki elveszítette a saját kicsinyét.
- És... mit csinált ekkor édesapa?
- Természetesen azonnal utána indult. De nincs olyan úszó, aki egy barna delfin nyomába érhetne. Azok az állatok sokkal hosszabb ideig képesek lélegzetvétel nélkül a víz alatt maradni, mint az ember. Rajo őrült tempóban úszott, de nem tudott a delfin nyomába érni. Reménytelen volt...
- Így... a nővérkém megfulladt?
Armina-Dottir lehajtotta a fejét.
- Két nappal később - folytatta elszorult torokkal -, két szörnyű nappal később megtaláltuk a gyereket a parton. A barna delfinanya odahozta vissza, amikor észrevette, hogy az embergyerek elpusztult. Azóta tiltottuk meg a hat éven aluli gyerekeknek, hogy a barna vagy szürke delfinekkel játszanak.
- Ezt nem is tudtam - mondta Krisztián - Mindig azt hittem, hogy a barna delfinek...
- Valóban kedves állatok, nagyon értelmesek és megbízhatóak. Szeretik a gyerekeket és egyetlen embert sem bántanak. De Hannah-Dottir azt mondja, ha egy barna delfin elvesztette a kölykét, egészen belezavarodhat a bánatba. A barna delfinek - és egyáltalán az összes tengeri emlős - ugyanúgy szeretik a kicsinyeiket, mint az emberek.
- És... anyám szemrehányásokat tett apámnak?
- Akkor nem. Ő sem szenvedett kevésbé, mint én. Imádta a kis Sigridet.
- Sigrid - Krisztián természetesen tudta, hogy így hívták az elhalt nővérkéjét, de a név most hirtelen mélyebb jelentéssel telt meg.
A Konegák nemzetségének ősanyját is Sigridnek hívták.
- A kis Sigrid-Dottir - motyogta maga elé -, aki elpusztult, mert elrabolta egy bánatos barna delfin... és aztán megszülettem én, és én csak fiú lettem.
A Konega is meghallgatta az utolsó mondatot, és gyorsan felpillantott.
- Nem, Krisztián, nem szabad így látnod a dolgot. Nem egyszerűen fiú vagy, hanem az én fiam. Sigrid Helgadottir egyenesági leszármazottja, és egy egész sor Konegáé. Erre nyugodtan lehetsz nagyon büszke.
Sigrid Helgadottir neve úgy hangzott Thulén, mint valami varázslat.
Jó hatszáz évvel ezelőtt, amikor a sziget lakói még nem kovácsolódtak igazi nemzetté és csak egy sor település volt a part mentén, melyet a néhány száz évvel korábbi Tragédia túlélőinek a leszármazottai népesítettek be, egy gyönyörű tavaszi napon idegen hajó érkezett a Thule legdélibb csücskén lévő Julienshab kikötőjébe, fedélzetén egy csapat férfival és nővel Sigrid Helgadottir kapitány parancsnoksága alatt. Miután a nyelvi nehézségeket leküzdötték, kiderült, hogy a hajó egy Thulétól keletre lévő szigetcsoportról, Yselanról érkezett.
A Tragédia Yselanon is súlyos következményekkel járt, a régi főváros, Reykjavik a föld színével lett egyenlővé. A földrengések, vulkánkitörések és árhullámok darabjaira tépték Yselant, mely egyébként is vulkáni eredetű sziget volt. De az yselaniakat kemény fából faragták, a túlélők új kultúrát hoztak létre. A baj csak az volt, hogy a szigetükön alig nőttek fák, ezért hosszú ideig tartott, amíg sikerült egy megfelelő hajóhoz elegendő fát nevelniük. Ezzel a hajóval kelt útra Sigrid Helgadottir. A hajófenékben hozott magával harminc bárdot, öt kost, harminc kecskét és öt bakot. Az állatokat faanyagra és főleg facsemetékre akarta cserélni, mert Yselannak fákra volt szüksége. Az ország éghajlata kellemes volt, bár a föld nem túl termékeny, de ezen éppen a nagyarányú erdőtelepítésekkel szeretett volna segíteni. A thuleiek örültek az állatoknak, és szívesen adtak saját kimeríthetetlen készleteikből gerendákat és facsemetéket. Amikor a hajó visszavitorlázott Yselanra, Sigrid Helgadottir Thulén maradt. Találkozott egy fiatalemberrel, aki kijelentette, hogy ezentúl egyetlen célja az lesz, hogy Sigridet szolgálja.
Ez a Sigrid Helgadottir lett Thule első Konegája, mert nemcsak bátor és vállalkozó kedvű volt, hanem különlegesen élénk eszű is. Férjével együtt sikerült egy néppé kovácsolnia a Thulén szétszórtan élő törzseiket. Az eszkimók és dánok utódainak új törvényeket adott, melyeknek alapja az erőszak elutasítása, és az asszonyoknak mint az élet továbbvivőinek tisztelete volt. A Sundre-fjord mellett építette fel fővárosát, Gothabot, és halála után lánya, Hannah Sigriddottir lépett a nyomába. "Dottir" az yselaniak nyelvében eredetileg azt jelentette, hogy valakinek a lánya, de a szó Thulén egy évszázadon belül méltóságnév lett, melyet csak a Sigridtől származó asszonyok viselhettek.
A Dottirok szerencsét hoztak Thulénak. Érkezésükkor ért meg az idő egy nagy, gazdag nemzet kialakulására. Thule éghajlata évről évre kellemesebb lett, meleg nyarak és enyhe telek váltották egymást, kivéve a hatalmas sziget északi részét, ahol a téli hónapokban bizony gyakran erősen fagyott és havazott. A partokat azonban a meleg Golf-áramlat mosta, úgyhogy a kikötők még tél közepén is jégmentesek voltak.
Az eszkimók leszármazottai gyakran mesélgették az elődeikről hallott történetet, azokról az időkről, amikor Thule még lakhatatlan volt és hatalmas jégréteg borította. Amikor Földanya a világra bocsátotta a Tragédiát és az emberiség nagy részét elpusztította, jóságában megengedte, hogy eltűnjék Thule jégsapkája, és előbukkanjon az érintetlen szűzföld, ajándékul az embereknek, akik nem akarják elpusztítani egymást, hanem megfogadták, hogy békében fognak együtt élni. Az évszázadok folyamán Thule egyre gazdagabb lett, lassanként a sziget érintetlen belsejét is meghódították. Az egymást követő Konegák pedig egyformán vigyáztak ember és állat boldogságára és egészségére. A törvényeket tökéletesítették, a férfiak az őket megillető helyre kerültek és lassan elhalványult a Tragédia emléke. Az erről szóló történetek egyre inkább a mítoszok és mesék világába szorultak, nyakon öntve egy kis mentegetőzéssel, amely a jelen helyzetet magyarázza. Hiszen ezekben a történetekben mindig a férfiak voltak a gonoszak, ők voltak, akik rosszindulatból meg akarták mérgezni és el akarták pusztítani a Földanyát. A legszörnyűbb sértéseknek és megaláztatásoknak tették ki a mindenható anyát, míg végül is elveszítette végtelennek tűnő türelmét, és kegyetlenül megbüntette az emberiséget. Éppen ezért, a Földanya soha, soha többé nem egyeznék bele, hogy a férfiak visszanyerjék korábbi hatalmukat, mert akkor az emberiséget új büntetés sújtaná. Mesék? Lehet. De a thuleiek hittek benne.
Ugyanakkor azonban két lábbal álltak a földön Tudták, hogy hiába az asszonyok hozzák világra gyerekeket, a férfiak magja nélkül nem termékenyülhetnek meg. Ezért aztán ugyanannyi előjogot és tiszteletet adtak a férfiaknak, amennyit ők maguk is élveztek, a kormányzásba viszont nem szólhattak bele. Szinte magától értetődött, hogy majdnem minden vezető poszton asszonyok ültek. Ha valaki megkérdőjelezte az asszonyok hatalmát, ezzel Thule legszentebb elveit sértette meg, magának Földanyának a szellemét. Nem volt tehát meglepő, hogy Armina-Dottir, a legendás hírű Sigrid Helgadottir utódai közül a huszonhatodik Konega, elveszítette acélos önuralmát, amikor férje megtagadta az engedelmességet és arcul ütötte őt. A Konega férjének minden körülmények között meg kell hajolnia felesége hatalma előtt, ha nem teszi, nem méltó rá, hogy Konegahitves lehessen. Vajon ezért tűnt el Rajo a rengetegben? Szégyenében öngyilkos lett volna?
- Mindenki azt hiszi, hogy apám elpusztult a hegyekben - szólalt meg Krisztián. - Akkor anyám miért nem házasodik újra? Akkor születhetne még egy lánya.
Armina-Dottir megrázta a fejét.
- Én Rajót választottam ki, hogy a gyermekeim apja legyen - mondta halkan.
- De az örökösödés! Egyáltalán nem biztos, hogy nekem lányaim lesznek, ha megházasodom.
- Ez nem jelent semmit, fiam. Hannah nagynénédnek van egy kislánya. Hannah-Dottir ugyan fiatalabb mint én, de semmivel sem kevesebb nálam, ő is Berthe-Dottir lánya, ő is a Haza Anyjának egyenesági leszármazottja.
- Igen... de mi van, ha semmi kedvem sem lesz házasságra lépni egy távoli unokatestvéremmel, akit még soha nem láttam?
- Ugyan, mitől félsz? Hidd el, mire betöltöd a húszat, megjön a kedved.
- És... akkor nekem kell feleségül kérnem azt a lányt? Nem fordítva, ahogy szokás? - kérdezte zavartan.
- Ebben az esetben igen.
- Azt sem tudom, hogyan kezdenék hozzá - vihogott Krisztián. Olyan elképzelhetetlennek tűnt a dolog, hiszen Thulén mindig a lány kérte meg a fiú kezét. Persze minden fiúnak jogában állt, hogy nemet mondjon vagy visszautasítsa a közeledési kísérletet.
- Kanadai is lehetne?
Kanadát, a tengeren túli nagy szomszédot hasonló módon kormányozták, mint Thulét, bár ott Kwiennek tisztelték az uralkodónőt. A thuleiek és a kanadaiak között élénk kereskedés folyt, és gyakran előfordult, hogy egy-egy thulei hajóskapitány kanadai vőlegénnyel tért haza. Az ilyen jól megtermett kanadaiakat tárt karokkal fogadták, mert Thule állattenyésztő népe jól tudta, hogy a vérkeveredés jót tesz a fajnak.
- Kanadai? Nem, ezt tiltja a törvény. Ősanyánknak, Sigrid Helgadottirnak három lánya volt, akiknek maguknak is születtek lányaik és így tovább. Csak a legidősebb egyenesági leány vagy leányunoka lehet Konega, bár az országban szerteszét lakó sok Dottir is Sigrid leszármazottja, még ha nagyon távoli rokonaink is. Neked a fiatal Dottirok közül kell választanod, mert így őrizhetjük meg nemzetségünkben legjobban ősanyánk zsenialitását. De most valami másról akarok veled beszélni. Ahogy mondtam, Anouktól már nem sokat tanulhatsz, Kimorától sem, lassan megérsz a felsőbb iskolákra. Éppen ezért tudni akarom, gondolkoztál-e már, milyen hivatást válassz?
- Igen, mama - felelte Krisztián habozás nélkül -, gyógyító akarok lenni, mint Hannah néni.
Alighogy ezt kibökte, izgatottan visszatartotta a lélegzetét, mert ez a gyönyörű hivatás női munka volt. De megkönnyebbülésére a Konega felragyogott.
- Ennek nagyon örülök.
- Megengedi, anyám?
- Egy jó egészségügyi tisztségviselőnek kiváló észbeli képességekkel kell rendelkeznie - bólintott az anyja. - Azonkívül ehhez a foglalkozáshoz beleérző képességre van szükség, no meg arra, amit józan paraszti észnek hívunk. Azt hiszem, rendelkezel ezekkel a tulajdonságokkal, sokat gondolkozol az emberekről, aggódsz másokért, minden élőlényt meg akarsz óvni a fájdalomtól, bánattól és gondoktól. Azonkívül megvan benned az az érzékenység is, amely sok férfiből hiányzik. Ha Hannah nénéd ezen a télen újra előadásokat fog tartani a fredriksborgi egyetemen, vele mehetsz és nála lakhatsz. A képzés hat évig tart, de neked négy év alatt végezned kell. Ez különösen kemény tanulást kíván.
- Miért?
- Mert te vagy a Konegafi. Már a származásod miatt is intelligensebb vagy a legtöbb diáknál, hisz évszázados, gondosan megtervezett átörökítés áll mögötted. Ne vágj ilyen finnyáskodó képet! Ha képesek vagyunk nemes állatokat kitenyészteni, alkalmazhatjuk ezeket az elveket emberekre is. A Konega nemzetség magasabb rendű, bár ugyanakkor mindennapi emberek maradunk mindennapi érzésekkel, mert az öröklődés az érzelmeket nem befolyásolja. Az értelmet és a jellemet viszont igen. Azért ilyen szigorúak az örökösödési törvényeink, azért kell majd egy Dottirt feleségül venned.
- De csak akkor, ha szívből megszeretek egy ilyen lányt! - kiáltott Krisztián hevesen.
- Hát persze.
- De ha... Á, hagyjuk!
- Mit akartál mondani?
- Semmit.
- Azt akartad mondani: de mi lesz, ha egy egyszerű lányba szeretek bele?
- Ugyan hagyd, úgyis tudom a választ - morogta Krisztián, és elkerülte az anyja tekintetét.
A törvény megparancsolja... - kezdte a Konega, de Krisztián védekezőn emelte fel a kezét.
- Tudom, tudom. Hagyjuk. Nem akarok erről tovább beszélni. Még túl fiatal vagyok, hogy megértsem ezeket a dolgokat.
- Kedves Krisztián, semmihez sem vagy túl fiatal. Sose felejtsd el, hogy Konegagyermek vagy. Ne lepődj meg a saját gondolataidon, tehetségeden és gyors felfogásodon. Mindezt már a születésedkor megkaptad. Semmi nehézséged nem lesz Fredriksborgban a tanulással, ebben egészen biztos lehetsz. De nekem nagyon fogsz hiányozni.
Igen, még magányosabb lesz, mint most, villant bele Krisztiánba a gondolat. A férje eltűnt, feltételezhetően halott - a férje, akit annyira szeretett. A fia mások keze alá kerül, távol Gothabtól... Felpattant, gyorsan megkerülte az asztalt és átölelte az anyját.
- Minden nap gondolni fogok mamára - suttogta -, és hosszú leveleket is fogok írni.
Armina-Dottir magához szorította.
- Jól van, kisfiam. Nekem pedig meg kell szoknom, hogy kezdesz felnőni. De gyere, későre jár, le kell feküdnöd.
- Igen. Jó éjszakát, mama.
Az ebédlőterem küszöbéről még egyszer visszanézett az anyjára. Olyan egyedül volt, ahogy ott ült a hosszú asztal mellett. Amikor megjelent két szolgafiú, hogy leszedjék a terítéket, félreállt.
Szegény mama, gondolta szomorúan. Olyan hatalmas, olyan jóságos, és mégis olyan magányos.