A thuleiek - 1. Aki nyomtalanul eltűnt
A nap visszatükröződött a Vastman-fjord vizében. Krisztián a legmagasabb parti sziklán ült és izgatottan nézelődött lefelé. A kis halászfaluban, Vastman-ban minden csendes volt. A kikötőben néhány hajó pihent, de ezek is ugyanolyan elhagyatottnak tűntek, mint a faházikók közötti keskeny utcák. Csak a hajóépítő műhelyben dolgoztak, és kicsit távolabb, a keskeny, homokos parti sávon játszott néhány gyerek. Ragyogó idő volt. A meredek domboldalt fenyves borította, fekete árnyékot vetve a vöröses, sziklás talajra. Egy halászsas szárnyalt a víz felett, éles hangon rikoltozott, majd eltűnt a sziklák mögött. A kerekded Konega-szigeten, mely vagy fél mérföldnyire lehetett a parttól, szinte világítottak a fehér épületek. A karcsú világítótorony tetőablakain megcsillant a tengervízben tükröződő napfény.
Krisztián már egy órája üldögélt itt, remélte, újra megpillantja a lányt, akivel annyira szeretett volna megismerkedni. Egyszerű teremtés volt, talán egy-két évvel idősebb bála, egy halászbárka-építő mester lánya, a neve Thura. Ennyit sikerült megtudnia róla, pedig az elmúlt hetekben elég sokszor átevezett a Konega-szigetről Vastmanba, azt mondta, hosszú sétát akar tenni, de igazából az érdekelte, kicsoda-micsoda is ez a Thura.
Mióta Krisztián az eszét tudta, a nyár első hónapjában hajóra ült a szüleivel és az egész udvartartással, hogy Gothabból, a fővárosból, a Konega-szigetre jöjjenek és az itteni nyári palotában töltsék a legmelegebb heteket. Az utolsó nyári hónap elején aztán a szárazföldön keresztül indultak vissza Gothabba. Tizenhárom éve minden nyarat a Konega-szigeten töltött, sok százszor járt Vastmanban, sétálgatott a faházak között, megbámulta a hajóépítő műhelyben dolgozó nőket és férfiakat, játszott a halászok gyerekeivel, kagylókat keresett a parton, fára mászott és együtt úszott a barna delfinekkel. Aztán négy héttel ezelőtt, amikor épp kikötötte csónakját a stéghez, mit sem sejtve felszaladt a lépcsőn, boldogan élvezte a hűs tengeri szelet, a ragyogó napsütést és a kátrány, a kötélzet és a só ismerős szagát, megpillantotta a lányt.
Nagyon hosszú, sima, sötét haja szabadon omlott a vállára, és lebegett a tengeri szélben. De a legjobban az arca ragadta meg. Kerek, barnapiros arca volt, magasan kiugró járomcsonttal, apró füle és fekete, picit ferde szeme. Korábban sohasem látta ezt a lányt.
- Szervusz - köszönt barátságosan. - Én Thura vagyok. Hát te?
- Krisztián - felelt kicsit zavartan.
- Az a Krisztián?
A fiú bólintott, hirtelen úgy érezte, egy hang se jönne ki a torkán. Lehet, hogy a lány megijed és elszalad, mert úgy szólította meg, mint valami közönséges fiút? De nem, csak nevetett.
- Másmilyennek képzeltelek.
- Igen? Milyennek? - préselte ki magából a választ. Úgy látszott, a lányt egyáltalán nem hatja meg, hogy a Konegafival áll szemben.
- Hát, sokkal magasabbnak - és beképzeltebbnek.
Krisztián megvonta a vállát. Ugyan mire legyen beképzelt? Hiszen csak fiú. És ezen semmit sem változtat az a tény, hogy az anyja történetesen Thule Konegája.
De még mielőtt folytathatták volna a beszélgetést, a lány búcsút intett, beugrott egy apró evezős csónakba, elkötötte, és erőteljes csapásokkal húzott a kikötőből a fjordba. A fiú utánabámult és megcsodálta izmos vállát. Vajon ki lehet?
Ezután látta még néhányszor, hol a fjord vizén evezni, hol a falu főutcáján. Körülményes és gondosan kitervelt puhatolózással, az elejtett megjegyzésekből sikerült megtudnia a falusiaktól, hogy melyik házban lakik. Tammie, az az öregasszony, aki mindenféle hajófelszerelést árult a boltocskájában, elmesélte neki, hogy Thura apjával és két bátyjával csak nemrégen költözött Vastmanba, miután az anya meghalt. A család északról jött, ott volt az asszony falusi elöljáró. Halála után azért jött Thura apja Vastmanba, mert itt lakott egy nővére.
Ez ugyan magyarázat volt arra, miért nem látta Krisztián korábban, de arra nem, miért éppen ez a lány volt rá olyan óriási hatással. Volt valami a hangjában, a testtartásában, sötét szeme csillogásában, amitől a fiú kicsinek, ügyetlennek és tehetetlennek érezte magát, ugyanakkor szerette volna, ha a lány felnéz rá. Nem azért, mert ő a Konegafi, hanem mert... tulajdonképpen miért is? Most is ezen gondolkozott a délutáni napsütésben, magasan a fjord fölött. Mióta Thurával találkozott, az volt a legnagyobb gondja, hogy nem voltak lánytestvérei. Akkor a maga ura lehetne, így azonban...
Anyjának, Armina-Dottir Konegának volt egy kislánya Krisztián születése előtt. Hogy örülhetett a kis trónörökösnek! De akármilyen szerető gondossággal vették körül, a gyerek még a harmadik évét sem érte meg. Amikor a Konega valamivel később ismét teherbe esett, az egész ország izgatottan várta, vajon fiú lesz vagy lány?
Fiú lett, nem kis Dottir, hogy megvigasztalja anyját az elveszett gyermekért, nem királykisasszony, hogy anyja nyomdokaiba léphessen, hanem csak fiú: Krisztián.
A fiúk ki voltak zárva az örökösödésből. Krisztiánnak egyetlen lehetősége maradt: ha később megnősül, és lánya születik, akkor ez a gyermek követheti majd nagyanyját a trónon. Másképp Armina-Dottir húga, vagy annak lánya biztosítja a Konega-nemzetség fennmaradását.
Miért is nem született Armina-Dottirnak több gyermeke? Amikor Krisztián kicsi volt, még volt rá lehetőség, még velük volt az apja, Rajo, a Konega-hitves. De Rajo már majd három éve nyomtalanul eltűnt.
Krisztián kimondhatatlanul szerette az édesapját. Rajo annyira más volt, mint a felesége! Csupa élet, néha zabolátlan, és szürke szeme derűsen csillogott. A thuleiek kedvelték Rajót és Krisztián úgy tudta, hogy az anyja is szívből szerette a férjét. Krisztián érezte, hogy a Konega még mindig gyászolja az eltűntet, bár szinte sosem beszélt róla.
Nagybátyja, Anouk megpróbálta pótolni az apát Krisztián számára. Ő tanította meg a fiút vitorlázni, ácsolni, varrni - vagyis minden közönséges férfimunkára. Általános műveltséget Kimorától, a palota tanárnőjétől kapott, és tőle tudta meg azt is, hogyan kormányozzák az országot, és miért jó minden úgy, ahogy van, vagyis hogy a férfilakosság alá van rendelve a nőknek.
Kimora elmesélte, hogy valamikor, elképzelhetetlenül régen minden másképp volt. Akkoriban nem volt hatalmuk az asszonyoknak, hiába voltak akkor is ők a tehetségesebbek, érzékenyebbek és fontosabbak. A világot a férfiak kormányozták, és nem valami fényesen. Évszázadokig tartott az igazságtalanság, a kegyetlenség, az önzés, évszázadokon át ömlött patakokban a vér, az emberek gyűlölték egymást, és mindent elkövettek, hogy minél nagyobb kárt okozzanak egymásnak. Sötét idők voltak ezek, és szükségszerű volt a vég is: a civilizáció összeomlott és nem maradt más, mint megszámlálhatatlan halott, elképzelhetetlen pusztítás és egy maroknyi kétségbeesett túlélő. Földanya megelégelte a sok kegyetlenséget, amelyet évszázadokon át elkövettek ellene, és elnyelte az emberiséget. A romokból új nép támadt, a thuleiek, akik megtanultak hallgatni a Földanyára. A thuleiek megértették, hogy a nők a fontosabb lények, az asszonyok adják az új életet, az asszonyok ismerik az együttérzést, érzékenyek, becsületesek, értelmesek. Képesek rá, hogy tekintettel legyenek mások kívánságaira és szükségleteire. Azonkívül szívósabbak a létért folyó küzdelemben, mert sokoldalúbbak, kitartóbbak, találékonyabbak és jobban viselik a fájdalmat, a bánatot, mint a férfiak.
És megvan bennük az, ami a legtöbb férfiből hiányzik, az ösztön ahhoz, hogy hajszálpontosan megérezzék, minek kell történnie, és ehhez meg is tegyék a szükséges lépéseket anélkül, hogy sokat beszélnének róla, hogy indokolatlanul felfuvalkodnának, hogy rögtön az utána eszükbe: hát nekem mi hasznom van ebből? Az asszonyok előbbrevalónak tartják a közérdeket, a gyerekeket és az egészséget. Mellettük biztonságban érezheti magát az ember. Ezért aztán az idők végezetéig soha nem lehet férfi Thule trónjára. A férfiak kedves, erős, gyakran barátságos lények, akik elvégezhetik a nehéz munkát, felszánthatják a földeket, kivághatják a fákat, nehéz súlyokat emelgethetnek és házakat építhetnek, de akikre nem lehet rábízni olyan fontos dolgot, mint az ország vezetése. Ehhez túlságosan is durvák, önzők...
Vajon én is durva és önző vagyok, kérdezte magától Krisztián szorongva. Vajon apám, Rajo is ilyen volt,? Visszaemlékezett, hogy lovagolt Rajo térdén, hogy olvastak együtt, hogy vitorláztak ki a tengerre, messze túl a Konega-szigeten, hogy ismertette meg Rajo a barna és szürke delfinekkel, az ember legjobb barátaival. Krisztiánnak évekig megvolt a maga barna delfinje, egy nőstény, akivel együtt úszkált a Vastman-fjord torkolatánál, együtt bukott a víz alá és a hátába kapaszkodva lovagolt a hullámokon. Az anyja után Arminának nevezte a delfinjét. Fiatal, játékos állat volt, mindig figyelmeztette, ha vihar közeledett. Körülúszta vele a Konega-szigetet, hogy minden oldalról jól megnézhesse. Thule majd minden lakosának volt gyerekkorában barna vagy szürke delfin játszópajtása.
Amikor tavasszal megjelentek Thule keleti partjai előtt a nagy barna delfinrajok, a fiúk és lányok ujjongva ugráltak a sziklákról a vízbe, hogy kiválasszák kedvenceiket. A barna és szürke delfinek ugyanúgy különböznek egymástól, mint az emberek, és nagyon szeretik a gyerekeket. Le-lebuknak és hancúroznak a vízben. Beszélgetni is lehet velük. Figyelnek rád, ha barátságosan beszélsz, és ha megnevetteted őket, farkukkal mókásan csapkodják a vizet. Nagyon értelmesek, van saját nyelvük is, amelyet egy kis közös úszkálás és játék után minden gyerek megért.
Krisztiánnak mindig elszorult a szíve, valahányszor eszébe jutott, hogy az ő barna delfinje, Armina is megígérte a harmadik pompás közös nyár után, hogy tavasszal visszatér, de soha többé nem látta.
Mi történhetett vele? Talán valami baj érte a tengeren, elpusztította egy orkán, vagy betegség végzett vele? Sohasem fogja megtudni.
De Krisztián ezen a ragyogó délutánon nem eltűnt játszópajtására gondolt, hanem az édesapjára, Rajóra, aki szintén elment és nem jött vissza soha többé. Vele mi történhetett?
Már majdnem három éve történt, de még mindig frissen élt emlékezetében a legutolsó este. Üzenet érkezett Kalmarbjerg tartományból, ahol a hegyek több mint négyezer karhossznyi magasak voltak, hogy egy vérszomjas medve garázdálkodik és pusztítja a hegyikecskéket és a fiatal szarvasokat. Ez pedig nem jellemző a medvékre, még kevésbé az, amit ez a ragadozó tett, hogy szertehagyja a leölt állatok tetemeit a hollók és dögevők martalékául. Tehát nem éhségből, hanem élvezetből ölt.
A thuleiek gondosan vigyáztak a vadon élő állatokra, a vadászat tilos volt, kivéve, ha az állat kifejezett veszélyt jelentett a környezetére. Egy medvét, rókát vagy farkast lehetőleg még ilyenkor sem pusztítottak el, hanem élve fogták be, hogy megpróbálják kideríteni, mi baja van.
Vagyis ezt a medvét be kellett fogni. Hannah-Dottir, a királyné húga és Thule legügyesebb gyógyítója feltételezte, hogy az állatnak fájdalmai vannak, ettől vadult meg.
Épp vacsoránál ültek a nyári palotában, amikor megkapták a medvéről szóló hírt.
- Ha meg tudjuk szabadítani az állatot a fájdalmaitól, valószínűleg újra megszelídül, és szabadon engedhetjük - mondta Hannah-Dottir.
Veszélyes dolog egy gyilkos medvére vadászni, és élve befogni, ilyesmit csak tapasztalt vadőrre lehet bízni. Hannah-Dottir mégis úgy döntött, hogy ő is elmegy, hogy ellenőrizze, megmenthető-e még a medve.
- Én is... - kezdte Rajo.
- Te? - kérdezte Armina-Dottir, és az asztal fölött a férjére nézettt. - Rajo, erről szó sem lehet.
- Ugyan miért ne? Lovon néhány nap alatt odaérünk.
- Tudom - válaszolt a Konega nyugodtan -, de egy megvadult medvére vadászni olyan kockázat, aminek a hitvesemet nem tehetem ki.
- Én magam vállalom a kockázatot, kedves - felelt Rajo barátságosan, de Krisztián, aki akkor tízéves volt, némi gúnyt vélt kihallani a hangjából.
- Szó sem lehet róla! - döntött Armina-Dottir.
Krisztián azt hitte, az apja megpróbálja majd keresztülvinni az akaratát, de Rajo nem szólt többet és tovább evett. Hannah-Dottir hátratolta a székét:
- Ha holnap korán akarunk indulni, most kell megtennem a szükséges előkészületeket - mondta.
- Összehívom a vadőröket és kiadom nekik az utasításokat. A nap a hatodik órában kel föl, akkor rögtön indulnunk kell.
Odaintett a férjének, Anouknak és kiment. Szép asszony volt, karcsú, hosszú haja szőke, keze puha. Krisztián imádta nagynénjét, és remélte, hogy óvatos lesz vadászat közben. Ő is szívesen velük ment volna, de tudta, hogy ez szóba sem jöhet. A Konega egyetlen fiának nem eshet baja, ahogy az apjának sem, akinek később leányokat kell majd nemzeni. Rajo mégis utánaszólt sógornőjének.
- Hannah-Dottir, számíts rá, hogy én is megyek.
- Nem! - mondta Armina-Dottir élesen.
Anouk bácsi közben kiment, de Hannah-Dottir az ajtóban megtorpant és a vállán át visszanézett.
- Csak nem komolyan mondod? - kérdezte gúnyosan.
- De igen.
A Konega eltolta maga elől a tányért.
- Rajo - kezdte - ostobaságot beszélsz.
- Megyek. És senki sem tarthat vissza.
Krisztián érezte, hogy a torkában dobog a szíve.
Anya bizonyára meg fog haragudni. De nem, Armina-Dottir uralkodott magán.
- Rajo - folytatta szinte suttogva -, tudod, hogy nem lehet. Ez veszélyes expedíció lesz. Az a medve meg van vadulva. Megtámad mindent, ami csak az útjába kerül.
- Viszünk magunkkal kábító nyilakat, és erős kötélből készült hálót, amiből az állat nem törhet ki. El fogjuk kapni - mondta Hannah-Dottir.
- Ti igen. De Rajo itt marad.
- Rajo is elmegy a medvevadászatra - mondta Krisztián apja halkan, de határozottan. - Holnap napfelkeltekor.
- Rajo, megtiltom! - kiáltotta a Konega felháborodottan.
- Semmit sem tilthatsz meg nekem, kedves - válaszolt Rajo higgadtan.
Krisztián visszatartotta a lélegzetét. Hogy merészelhet ilyesmit az apja! Armina-Dottir is felállt, mint Rajo. Hannah-Dottir elsietett, még sok dolga volt, és nem szívesen avatkozott volna bele a házastársak veszekedésébe.
- Mama- suttogta, Krisztián rémülten és aztán még rémültebben: - Édesapa...
De a szülei meg sem hallották. Farkasszemet néztek, Armina-Dottir parancsolóan, Rajo dacosan. Két erős ember, amint szótlanul birkóznak. Krisztián érezte a növekvő feszültséget, hogy milyen fájdalmat okozhat anyjának, hogy apja szánt szándékkal fittet hány a parancsainak.
- Rajo, utoljára mondom, nem akarom, hogy elmenj Hannah-val és a vadőrökkel a rengetegbe. Ehhez túlságosan is szeretlek.
- Hannah-Dottirt talán nem szereted? - gúnyolódott Rajo.
- De igen, hiszen a húgom. De ő tudja, mit tesz. A veszélyes munkát a vadőrök fogják elvégezni, neki csak ki kell várnia, amíg a medvét befogják és elkábítják, hogy megvizsgálhassa. Te viszont vadászni akarsz.
- Igen, az férfimunka.
- De nem a Konegahitvesnek való munka.
- Miért ne? Erős vagyok és nem félek. Annyiszor kóboroltam a vadonban, és mindig épségben tértem haza. Mi bajom eshet?
- Akkor nem egy megvadult állattal álltál szemben.
Rajo majdnem megvetően mosolygott.
- Nem vagyok gyenge báb, Armina.
A Konega tehetetlen dühében már toporzékolt.
- Itt maradsz, Rajo!
- Nem, holnap vadászni megyek, akár megengeded, akár nem.
És ekkor történt a legszörnyűbb. Armina-Dottir felemelte a kezét és arcul csapta Rajót. Krisztián levegő után kapkodott. El sem merte hinni, amit látott. Egészen apróra húzta össze magát a tányérja mögött. Őt még soha senki nem ütötte meg, azt sem tudta, fáj-e az ilyesmi. Lehet, hogy az ember alig érez valamit, mert Rajo mozdulatlanul állt, és egész idő alatt farkasszemet nézett a feleségével. Bal arca, ahol Armina-Dottir megütötte, először elfehéredett, aztán kipirult. A szája körül kemény vonás jelent meg. Sarkon fordult és kiment az ebédlőteremből.
Armina-Dottir kétségbeesetten rogyott le a székre, és kezébe rejtette az arcát. A válla rázkódott. Krisztián még mindig nem mert moccanni vagy megszólalni. Végül az anyja felemelte a fejét, megtörölte a szemét és a fiára nézett.
- Eridj feküdni - mondta halkan.
A gyerek engedelmesen felállt és eloldalgott. Reszketett és kétségbe volt esve, tízéves agyával alig tudta felmérni, mi is történt. Hiszen az apja, aki végül is csak férfi, fellázadt az ország első asszonya ellen Ez valami hallatlan. De mégis... Megütni Rajót, ezt a kedves, játékos embert! Hogy tehetett ilyet az anyja? Annyira meg volt zavarodva, hogy átsírta a fél éjszakát. Közben hallotta, hogy a szomszédos szobában az anyja is álmatlanul forgolódik. A vastag falon át is megérezte, hogy megbánta, amit tett, zavart és kétségbeesett.
Hol lehet az édesapja? Aznap éjjel nem az anyja mellett aludt. Krisztián nem látta, de érezte, hogy odaát üres a nagy ágy fele. Legszívesebben felkelt volna, hogy az anyja karjában keressen vigaszt, ahogy kiskorában is, ha rosszat álmodott. De nem mert. Félt, hogy a Konega rá is megharagudnék, mert egész biztosan megérezné, hogy a szíve mélyén az apja pártját fogja.
Végül csak elaludt, de egész éjjel rémálmai voltak. Látta, hogy apja vérrel borítva hever a sziklán, felette egy hatalmas medve, amint épp fel akarja falni. A saját sikolyára ébredt, és akkor meghallotta az udvaron a patkódobogást, a lovak nyihogását és Hannah-Dottir tiszta hangját, ahogy parancsokat osztogat. Gyorsan kiugrott az ágyból és kinyitotta az ablaktáblát. A lovászok az udvaron már az utolsó előkészületeket végezték, és Sleipnirt, apja nagy fekete ménjét is elővezették. A védett kikötőben már ott várakozott a hajó, amely embert és állatot átvisz majd a szárazföldre. Tehát Rajo is velük megy, a Konega kifejezett tilalma ellenére. Krisztián megborzongott a hűvös hajnali levegőben.
Már jött is az apja lovaglónadrágban és bőrzekében. Nagy és erős volt, de az arca komoly. Nem nézett föl, pedig tudnia kellett, hogy az egyik első emeleti nyitott ablakból a fia néz le rá. És már indultak is! Elöl Hannah-Dottir, mögötte Rajo és hátul négy vadőr hálókkal, kábítópisztolyokkal és hosszú késekkel felszerelkezve. Biztosan legalább egy hétig elmaradnak. Miért nem tud az édesapja legalább egyszer hátrafordulni, miért nem integet a fiának? Hiszen éreznie kell, hogy...
És ekkor Kriszián is megérzett valamit: a szomszéd szobában az anyja is ott áll az ablakban, és nézi, hogy távozik a vadásztársaság. Nézi, hogy Rajo, dacolva a tilalmával, medvevadászatra indul. Nem hajolt ki annyira, mint a kisfiú, aki megérezte, hogy az anyja milyen szomorú, és hogy legszívesebben lerohanna, hogy bocsánatot kérjen a pofonért. De hát az uralkodói méltóság... Krisztiánt elárasztotta az együttérzés, és elfordult. Már nem akarta látni, hogy viszik fel a fedélzetre a lovakat, és hogy indul az átkelőhajó hátszéllel a Vastman-fjord belsejébe.
Így aztán Krisztiánnak az volt az utolsó emléke az édesapjáról, ahogy bőrkabátos háta eltűnik Hannah-Dottir mögött a kapuban. Mert Rajo soha többé nem tért vissza.
Hannah-Dottir tíz nap múlva érkezett haza Kalmarbjergből, de sem a vadőrök, sem Rajo nem voltak vele. Krisztián is jelen volt, amikor nagynénje jelentést tett a Konegának az expedícióról.
Valóban megtalálták a medvét, hálóval befogták és miután elkábították, Hannah-Dottír megvizsgálta. Gyanúja beigazolódott: a hatalmas állatnak heveny ínygyulladása volt. Egy hosszú tüske okozta, mely mélyen az állába fúródott, és minden bizonnyal elviselhetetlen fájdalmat okozott. Ettől zavarodott meg. Enni nemigen tudott, és éhségében sorra pusztította el a kecskéket, fiatal rénszarvasokat és őzeket, ám fájó állkapcsa miatt nem tudta mardosó éhségét csillapítani. Már erősen le is volt fogyva, és emberi beavatkozás nélkül nyilván nyomorultul elpusztult volna. Hannah-Dottir szakszerűen eltávolította a tüskét, kitisztította és fertőtlenítette a gennyedző sebet, és ezután még néhány napig, amíg a seb teljesen be nem gyógyult, enyhe kábulatban tartotta az állatot. Közben tejjel és apróra vagdalt hússal táplálták. Amikor megfelelőnek találták az állapotát, eltávolították a köteleket, és biztos távolságba húzódtak vissza. A medve kis idő múlva teljesen magához tért, megtalálta az odakészített nyers húst és felfalta. Igen, újra tudott enni! Aztán becammogott az erdőbe. Ezután úgy fog élni, mint a többi medve, vadászik, halászik, szamócázik, mézet keres, de nem lesz már benne gyilkos indulat. Hannah-Dottir elmesélte, hogy világosan érezte az állat elégedettségét és megkönnyebbülését, amikor az hátat fordított nekik és eltűnt a fák között.
Armina-Dottir végighallgatta a történetet, és csak ezután tette fel a kérdést, mely Krisztián ajkán is ott égett. Mindketten érezték, hogy Hannah-Dottir sem szívesen beszél erről.
- És Rajo?
Hannah-Dottir szemmel láthatóan habozott a válasszal és elpirult. Lehajtott fejjel suttogta:
- A visszaúton elvesztettük Rajót.
- Hogy-hogy elvesztettétek? - Armina-Dottir hangja remegett.
Hannah-Dottir kerülte kutató pillantását.
- A törzstábort a Kis Munatak oldalában állítottuk fel - mondta halkan. - A medve gyógyítását követő reggelen a férjed lovastól eltűnt onnan. Esküszöm, Armina, úgy kerestük, mint a megszállottak. Az egész területet átfésültük, kihallgattunk minden hegylakót, akivel csak találkoztunk, de Rajót senki sem látta, és senki sem tudta, hogy mehetett. Mintha a föld nyelve volna el. És olyan vad az a vidék. A talaj sziklás, kemény és rengeteg apró patak szeli keresztbe-kasul. Ilyen terepen nehéz a nyomokat követni.
- Még gyakorlott erdészeknek is? - kérdezte a Konega hitetlenkedve. - Hiszen ők minden nyomot megtalálnak a vadonban.
Hannah-Dottir felsóhajtott.
- Azért is hagytam ott őket, Armina. Még mindig keresik. Thor arra gondolt, hogy Rajo esetleg hazaindult, ugyanis miután már látta, hogyan is kell elfogni, ártalmatlanná tenni és meggyógyítani egy dühöngő medvét, türelmetlenkedni kezdett. Én... nagyon megijedtem, amikor az előbb láttam, hogy Sleipnir nincs az istállóban és Rajo nem tért haza...
Krisztián ijedten nézett fel az anyjára. Volt valami Hannah-Dottir történetében, ami gyanúsan hangzott, de hát csak tízéves volt, és nem bízott a saját megérzéseiben. Vajon az anyja mit szól majd?
De a királynő csak a fejét rázta szomorúan.
- Nővérem! - kiáltotta Hannah-Dottir. - Napokig kutattunk Rajo után! Ahová lóval nem jutottunk el, ott gyalogosan, de nyomát sem leltük sem neki, sem Sleipnirnek... Azért is gondoltam, hogy talán hazajött.
A szeme könnyes volt, úgy hogy Krisztián nem kételkedett tovább. És az anyja?
A kisfiú az anyja térdének támaszkodott, és érezte a félelmét és nyugtalansággal vegyes dühét. És az egészet nem értette.
- Azt akarom, hogy azonnal nagyszabású kutatásba kezdjünk - emelte fel végül a fejét határozottan a Konega.
Hét férfi és négy asszony még aznap elhagyta Vastman faluját, hogy az uralkodónő elveszett hitvesének keresésére induljon. Egy álló hónapig kutattak, kikérdezték a völgyek minden lakóját, vad folyókat követtek, és figyelték, nem látnak-e partra mosott holttestet vagy lótetemet, de semmit sem találtak. Armina-Dottir és udvartartása az utolsó nyári hónap elején indult a szárazföldön át vissza Gothabba - Rajo nélkül. Végül a havi hírmondóban, melyet az egész országban terjesztettek, jelentették, hogy Rajo feltehetőleg elpusztult.
Azóta majd három év telt el, és mindenki feltételezte, hogy Rajo a vadonban lelte halálát, és hogy holttestét farkasok, hollók vagy hegyi patkányok falták fel. Krisztián számára szinte elviselhetetlen volt a gondolat, hogy szeretett édesapja még csak tisztességes temetést sem kaphatott, hogy teste a hollók kemény csőrében tűnt el, vagy széttépték a farkasok. Bár igyekezett elfojtani ezeket a gondolatokat, még három évvel később is, ahogy ott ült a magas sziklákon Vastman fölött, élt benne a remény. Lehet, hogy Rajo még mindig Thule érintetlen, alig ismert rengetegjében bolyong? Túl büszkén ahhoz, hogy visszatérjen ahhoz az asszonyhoz, aki arcul ütötte?
"Nem értem - gondolta Krisztián, ahogy a fjordot, a falut és a kikötőt bámulta. - Miért épp nekem kell ennyit veszítenem? Először az apámat, majd a rá következő nyáron a barna delfinemet, és még a születésem előtt a nővéremet. És... most... Thurát is?"
Rádöbbent, hogy túl sokáig álmodozott a kilátósziklán. A nap már alacsonyan állt, a gyomra korgott és mindjárt jön a dagály! Gyorsan megindult lefelé a sziklába vágott lépcsős ösvényen, de ez is időbe került. Tudta, hogy a dagály ellen kell majd eveznie.
Saját butaságán bosszankodva futott el a hajóépítő műhely mellett, ahol aznapra már befejezték a munkát. Egy félkész hajótest magasodott komoran előtte. Már éppen rálépett a kikötőstég deszkájára, amelynek végén a csónakja várta, amikor az egyik oszlop mellett meglátott egy guggoló lányt. Krisztián úgy érezte, mintha a villám csapott volna bele. Thura kicsit előrehajolt és érdeklődve nézegette a fiú csónakját. Krisztián óvatosan közeledett felé, mintha félt volna, hogy elijeszti. Köhintett egyet. De a lány már meghallotta a lépteit, és felmosolygott rá.
- Szervusz - mondta Krisztián halkan.
Thura felegyenesedett. Majdnem egy fél fejjel magasabb volt a fiúnál. Krisztián megint úgy érezte, hogy kicsi, gyerekes, és halálos zavarban van.
- A tiéd ez a csónak?! - kérdezte a lány barátságosan. Krisztián mukkanni sem tudott, csak némán bólintott.
A lány úgy nézett végig a fjordon, mint aki ismeri a vizet, szelet és áramlatokat, és megrázta a fejét.
- Nem lesz könnyű dolga annak a kisfiúnak, aki a dagály ellenében akar kievezni a szigetre. Gondolod, hogy sikerülni fog?
Kisfiú! Hisz már majdnem tizennégy... De a lány szemében még gyerek... Krisztián kihúzta magát, és mérgesen válaszolt.
- Miért ne? Hisz erős férfi vagyok!
A lány végignézett rajta. Nem gúnyosan, egyszerűen őszinte érdeklődéssel. - Hát igen, elég erősnek látszol - bólintott elismerően. Krisztián elpirult, amiért nagyon szégyellte magát. Anouk nagybátyjától azt tanulta, hogy a nyers erő, ha udvariassággal párosul, nagy hatással van az asszonyokra. De miért kellene nagy hatással lennie erre a közönséges kislányra?
- Felhúzom majd a vitorlát - mondta keményen.
- A szélirány nem megfelelő Gyorsabban haladhatsz közönséges evezéssel, mintha lavíroznod kell. Bár az sem lesz könnyű.
Vajon valóban aggódik, vagy csak gúnyolódik? Igaz, hogy csak fiú, de ő a Konegafi! Egy kis tiszteletet azért igazán elvárhat egy ilyen kislánytól.
Ahogy a nap lement, az óceán felől feltámadt a keleti szél. Látta, hogy a lány fekete haja meglibben, és a szíve vadul ugrálni kezdett. Mi van ebben a lányban, hogy ennyire hat rá? Reszkető ujjakkal oldotta el a kötelet, beugrott a csónakba és megragadta az evezőket. Ellökte magát, gyorsan a fjord közepére siklott, és minden erejét latba etette, hogy egyenesen haladjon a Konega-sziget felé. Thura még mindig a stégen állt és utána bámult. Krisztián a hátában érezte a pillantását és összeszorította a fogát. Majd ő megmutatja neki, ki itt a kisfiú! Jól ismerte a fjord áramlatait, és a kúpos Konega-sziget, rajta a palotával és teraszos kertekkel alig több, mint fél mérföldnyire volt a parttól.
Az erősödő dagály egyre visszafelé sodorta, erejét megfeszítve is csak nagyon lassan jutott előre. Egyszer hátranézett, csak épp egy pillantásra, mert erősen kellett figyelnie, de megelégedéssel tapasztalta, hogy Thura még mindig ott áll a stégen. Kétségbeesetten küzdött tovább, de alig haladt valamit.
Krisztián tudta, hogyha túljut a fjord partjain, még nehezebb dolga lesz. Az utolsó szakaszt már nyílt tengeren kell megtennie, ahol jóval nagyobbak a hullámok, különösen így, hogy feltámadt a szél. De inkább végkimerülésig evez, mintsem hogy Thura szeme láttára visszaforduljon, és beismerje, hogy nincs elég ereje átküzdenie magát.
Amint kiért a fjordból, észrevette, hogy könnyebb az evezés, és hogy nyílegyenesen halad előre, pedig a szél és az áramlat ellen kell haladnia és a víz is erősen hullámzik. Megérezte, hogy valami segíteni akar rajta, hogy tolják! Valami, ami erősebb, mint a szél és a dagály, viszi nyílegyenesen előre a Konega-szigetre. Krisztián csak most vette észre, mennyire kifáradt a karja. Amint kíváncsian hátrapillantott, a csónak mögött egy barna delfin sötét hátuszonyát pillantotta meg. Armina? Nem, egy hím gömbölyű feje tolta előre, mögötte pedig még több sötét alakot látott úszni, valószínűleg a nőstényeket. A delfinek észrevették, hogy a sziget felé tart, de nehezen halad - és a segítségére siettek. Újra hátranézett, de nem tudta kivenni, hogy Thura még mindig ott áll-e a stégen. Ha ott van - igen, ha - akkor most mégiscsak csodálja, és elbámul azon, hogy milyen erővel halad célja felé.
A barna delfinek közvetlenül a Konega-sziget kis kikötője előtt eltűntek. Még néhány evezőcsapás, és otthon van. A stégen már várta Anouk.
- Krisztián!
Elkapta a kötelet, gyorsan egy oszlop köré tekerte, és kisegítette a fiút a pallóra.
- Miért maradtál el ilyen sokáig? Micsoda őrültség ez, hogy a szél és a dagály ellen eveztél! Épp hajóra akartam szállni, hogy utánanézzek, hol vagy. Gyere gyorsan, csuromvíz vagy, és hamarosan az idő is megváltozik. Mindjárt esik.
Hát igen, ez Anouk nagybácsi: fiatal, életvidám, de ugyanakkor végtelenül aggódik is az apátlan Krisztiánért. A fiú elmesélte a delfineket. - Nagyszerű állatok! Mindig szívesen segítenek az embernek - fejezte be.
Anouk egy pillanatig furcsán nézett rá, de semmit sem szólt.