A szó, mint fegyver

Hogyan válik a kimondott szó éles fegyverré?

A kép forrása: Lélekpirulák

Az emberek közötti kommunikáció eszköze a nyelv, a beszéd és az írás, melyek szoros kapcsolatban állnak a gondolkodással. A gondolat teremtő erejéről sokat lehet manapság hallani. Tulajdonképpen amit gondolunk magunkról, életünkkel kapcsolatban, az fog az életünkben is megvalósulni. Persze ez a gondolat nem egy kósza, hirtelen jött gondolatocska, hanem az, amin folyamatosan zakatol az agyunk vagy melyet hittel gondolunk.

Ezért nem tud működni az olyan, akár hangosan is kimondott mondat, ha például gazdagságra vágyik valaki, és azt mondja magának, hogy gazdag vagyok, közben pedig épp az ellenkezőjét gondolja, azon rágódik, hogy de kevés a pénze. Az ilyen mondatok akkor tudnak valóban gazdagságot teremteni, ha közben elhiszi az ember, hogy ő valóban gazdag, tehát hittel és átérzéssel kell gondolni és mondani is.

Ha a gondolat teremtő erővel bír, akkor ez a szavakra is igaz. Ezért meg kellene fontolni - az általunk könnyedén - odadobott szavainkat.

A szavainkkal még úgy is árthatunk, hogy semmi ártó szándék nem volt bennünk. Például hogyan reagáljuk le csemeténk óvodai, iskolai vagy egyéb tevékenységét. Persze jót akarunk, de a mikéntjével éppen az ellenkezőjét is könnyen elérhetjük. A dicséretre mindenkinek szüksége van, hihetetlen motiváló erőt képes nyújtani. Csak... ha a dicséret nem a realitásnak szól vagy a megérdemelt dicséret marad el, bizony egyik sem lesz jó. A bírálatoknál éppolyan körültekintően kell eljárni, különben mindenből az ellenkező hatás kerekedhet ki.

A személyiségfejlesztő tréningeken úgy tanítják, hogy először mindig arra kell felhívni a figyelmet, hogy mi volt jó egy előadásban, egy gondolatban, egy feleletben, stb. Azután lehet kitérni arra, hogy min lehet még javítgatni, fejlesztgetni. És a hibákra kifejezetten csak ezután szabad kitérni. Ilyenformán érdemes belegondolni, hogy az iskolában kiosztogatott érdemjegyek mennyire tükrözik az adott gyermekhez mérten a teljesítményt és mennyire felel meg az előbbi kritériumoknak. Sajnos a véleményem szerint sehogyan sem. Arra végképpen nem ad magyarázatot, hogy megtudja a nebuló, hogy a valódi hiányosságai hol vannak.

Bár a kritikával is tudni kell szembesülni, nagyon nem mindegy, hogy milyen formában történik ez. A kommunikációnak minden esetben úgy illene lezajlania, hogy tiszteljük azt az embert, akiről véleményt nyilvánítunk. Mai korunkban ez elég gyenge lábakon áll, vagy sok helyütt sehogyan sem.

Az iskolai oktatásban nagyon könnyen belekerülhetnek a gyerekek mindenféle, a tanár által felállított skatulyákba, ahonnan aztán elég nehéz lesz kikecmeregni. Pedig a gyermek is csak ember, van ilyen meg olyan napja. Lehet szégyellős és félénk, lehet önbizalommal teli, aki majd kiugrik a padból, csakhogy válaszolhasson. Mindenesetre a gyermeknek is van egyfajta személyiségvonása, a tanulási képességei önmagára jellemzőek, így az értékelésnél is csak önmagához szabadna viszonyítani. A jó tanár annál a pontnál tudja megragadni a nebulót, továbbhaladásra és fejlődésre ösztönöznie, melyben a gyermek stabil és eredményes. Ha mindig csak a hibáira, hiányosságaira tér ki a tanító, bizony az eredmény frusztráció lesz, és a hajtóerő is el fog tűnni idővel. Mert olyan nincs, hogy valaki semmihez sem ért, semmiben sem tud jól teljesíteni. Na de ma már ehhez a valódi tanárok/tanítók is hiányoznak, tisztelet a kivételnek, akik vérbeli tanítók.

A szülőknek is nagy szerep jut ebben, hogy a gyermek hogyan látja magát. Azok a szülők, akik azt hiszik, hogy ha mindig azt szajkózzák a gyermek felé, hogy hülye vagy fiam, még ezt sem tudod megoldani, nem lesz belőled sose semmi és társai, bizony egy ördögi kört indítanak útjára. Mert, amit sokat mondanak, az előbb vagy utóbb önmagát beteljesítő jóslatként fog működésbe lendülni. Persze az olyan dicséret, mely látszólag pozitív töltettel bír, azonban még sem reális, szintúgy káros. Ugyan önbizalmat ad a gyermeknek, csakhogy idő kérdése, mikor fog azzal szembesülni mások visszajelzései alapján a gyerkőc, hogy ez csak nem igaz, és ismételten frusztrálni fogja.

Fontos a realitás. A világról sem taníthatjuk, hogy milyen szép és happy, nincs erőszak, gonoszság és igazságtalanság, el is tilthatjuk X ideig a gyermekünket a világ híreitől, valóságától, de nem fogunk jót tenni vele. Mert fájdalmas szembesülés vár a gyermekre hamarosan, amint kilép az élet nevű színpadra, és ehhez még felnőttnek sem kell lenni.

Felelős állás szülőnek lenni. A vizsgatárgy a gyermekünk vagy gyermekeink lesznek. Amit elvetünk az első években, a születéstől kb 14-15 éves korig, majd a gyermekünk felnőtt életében fog kiteljesedni, hogy milyen "munkát" adtunk ki a kezünkből. Azt nem szabad elfelejteni, hogy a szülő a gyermeke előtt olyan, mint a szobrász előtt a megmintázandó minta. Minden cselekedetét látja, tapasztalja és leutánozza nagy eséllyel.

Egy kicsit erről a mintáról, amikor a szavak fegyverként sülnek el. Rengeteg az olyan kapcsolat, ahol a szülők mindenféle játszmába bonyolódnak egymással. Az alapkiinduló pont ilyenkor a kiviseli a nadrágot kérdése. Vagyis a hatalom és a hatalom elérésnek eszközei. Elsődleges eszközök lesznek a szavak, aztán esetleg még egyéb módszerekkel is megtámogathatják az elérni kívánt elsődleges és irányító szerep elérését. A fizikai erőszak, a zsarolás, az érzelmi manipuláció mind-mind terítékre kerülhet. Nem a biológiai nem kérdése, hogy ki hogyan és miként akar hatalmat szerezni egy családban vagy párkapcsolatban. Persze vannak olyan módszerek, melyek inkább az egyik nemre jellemzőbbek, vagy akár mindkettőre is.

A bántalmazó kapcsolatok rendre úgy kezdődnek, hogy az egyik fél uralkodni kíván a másik felett. Sajnos ma még a szakemberek, amikor egy válás esetén felmerül a bántalmazás, nem feltétlen tekintik annak, a kommunikációban rejlő negatív megnyilvánulásokat. Pedig nagyszerűen le lehet vele egy önbizalommal teli ember önmagába vetett hitét is a porig rombolni. Nem kell más hozzá, mint addig mondogatni neki, hogy

• semmire sem vagy jó
  
• csapnivaló anya/apa vagy
  
• tutyimutyi alak vagy
  
• hogy takarítottál ki?
  
• milyen moslékot főztél
  
• kinek kellenél...
  
• nem tudod beosztani a pénzt
  
• hiszékeny vagy
  
• nulla vagy
  
• semmit sem lehet rád bízni
  
• és sorolhatnám sokáig
  

Az a fajta személyiség, aki jól tud másokhoz alkalmazkodni, empatikus, megfelelni szeretne másoknak, hihetetlen gyorsan egy olyan alá-fölé rendelt viszonyban fogja találni magát, ahol áldozat lesz. Mire rájön, hogy csapdába esett, alig marad annyi ereje, hogy összekaparja a még megmaradt önmagába vetett hitét. Mert a sok negatív mondat szép lassan elhiteti magáról, hogy ő tényleg mindenre alkalmatlan, hogy kinek is kellene ő, a szerencsétlen, a lúzer. Nehéz innen felállni, de nem lehetetlen. 

A legfontosabb, hogy visszaszerezze az önbecsülését, rájöjjön arra, hogy a másik félnek mindehhez nem volt joga, hogy uralkodjon felette, hogy így beszéljen vele. Ehhez pedig szembe kell szállnia az uralmi szerepben tetszelgővel. Nem-et kell megtanulni mondani. Bátran felvállalni önmagát, mert ő úgy jó, ahogy van, pontosabban, a hiányosságain csak saját magának van kompetenciája javítani, azokat is neki kell felismernie. Hiszen valamilyen szempontból az áldozat áldását adta a bántalmazó viselkedésére, megengedte és hagyta, hogy így viselkedjen vele.

Ahány eset, annyiféle olyan kapcsolat létezik, ahol a bántalmazás módja a szavak harcában nyilvánul meg. Nehezebb is felismerni őket. Aki a szavaival kierőszakolja a másik félből a feltétlen engedelmességet, kizsarolja a saját maga által elvárt döntéseket, nem törődve azzal, hogy közösen illene dönteni, nem kizárólag ezzel a fegyverrel él, hanem energiavámpírrá is válik. A folyamatos viták generálása azt idézi elő, hogy figyelmet kap az ily módon erőszakos személy, folyamatosan róla lesz szó, közben hihetetlen mennyiségű energiát szippant el az áldozatától. Ezért is teszi, amit tesz, mert így akar energiához jutni. Az áldozatok hamarosan fuldokolni kezdenek a kapcsolatban, energiátlanná válnak, mely melegágya lehet a majdani pszichoszomatikus történeteknek, a későbbiekben - amennyiben nem történik pozitív változás a részéről - fizikai megbetegedéseknek is.

A megoldás vagy egy párterápia, csak ehhez a bántalmazónak is hozzá kell járulnia, azonban általában semmiféle betegségtudattal nem rendelkeznek., így erre nem sok esély akad. Esetleg ideig-óráig rá-rádöbbennek, hogy nincs velük minden rendben, ám kezelésre már nem jutnak el. Viszont, amikor az áldozat rájön, hogy milyen helyzetbe került, neki akkor is érdemes szakemberhez fordulnia, ha a párja ezt megtagadja. Nem szabad attól félni, hogy ezért bolondnak is fogja titulálni, hiszen ezt már korábban is tuti megtette. A nemlépés viszont hozhat az idők folyamán akár idegösszeomlást is a lelki zsarolás következtében. Lényegében vannak pszichológusok, a neten rengeteg szakirodalmat lehet találni a témát illetően, vannak önsegítő csoportok, ahol sok mindenre magyarázatot is lehet találni. De lépni egyik sem fog az érintett helyett, azt bizony neki kell megtennie. Sajnálatból nem szabad a saját életet feláldozni, ha az egyik fél folyamatosan kiszipolyozza a másik embert a viselkedésével, jobb megfontolni a szakítás lehetőségét.

Hidd el bátran, ha becsukod azt a bizonyos ajtót magad mögött, újak fognak nyílni előtted. De ehhez le kell zárni életed ezen fejezetét és hittel, bátran nézni a reményteli és új jövő irányába.

Amennyiben tetszett írásom, kérlek keresd fel facebook oldalamat, ott több más cikket és érdekességet is olvashatsz. Szeretettel várlak.