Gondolkodom, tehát vagyok.

René Descartes

Kétségtelenül a gondolkodás képessége elsősorban az emberhez tartozik. Azonban egyes állatkísérletek mára már bebizonyították, hogy az állatok is képesek akár még problémamegoldóan is gondolkodni, és ez nem kizárólagosan a főemlősökre igaz. Vajon mi és hogyan "gondolkodik" az emberben?

Az agyműködés kutatásai a mai napig nem tudtak teljes mértékben elfogadható választ találni arra, hogy vajon az agy mely területén keletkeznek a gondolataink. Az kétségtelen, hogy az ember képes gondolkodni. Bár ez a képességünk - mint annyi más - fejleszthető és nem pusztán genetikai adottságunk, kötelességünk is lehetne ezen képességünk fejlesztése. Gondolhatnánk, hogy az ember gyermeke azért jár óvodába, majd iskolába, hogy ezt a képességét fejlessze.

Vajon az iskolában gondolkodni tanul-e a gyermek? Megismertetik-e vele, hogy mi is a gondolat, hogyan keletkezik? Hogyan kellene tanulni, hogy az hatékony legyen? Miért van az, hogy egyes emberek fejéből a történelem során annyi új és érdekes találmány tudott kipattanni, mely az emberiség felemelkedését szolgálta?

De kezdjük az elején. Mi a gondolat és a gondolkodás? Nem is könnyű erre választ adni, pedig nincs ember, aki ne találkozna nap, mint nap a saját gondolataival legalább, vagy másokéval, hiszen beszélgetés során a gondolataink kerülnek egymás felé tolmácsolásra. Vagy a feltalálók és művészek tábora, akiknek a fejéből csodás találmányok, újítások vagy lelket megdobogtató művészeti alkotások születtek meg a történelem és napjaink folyamán, honnan is származtak/származnak ezek a gondolatok?

A gondolataink mivoltát ahhoz, hogy jól és hatékonyan tudjuk a mindennapjainkban használni bizony meg is kell ismernünk. Ez persze megint egy olyan emberi képesség, amely annyiféle lehet, ahány ember él a világon. Persze az mindenki előtt nyilvánvaló, hogy máshogyan gondolkodik egy tudós, egy művész vagy egy átlag ember.

A tudósok gondolkodását leginkább az ok-okozat elve vezérli. Ebből ez és ez következik. De lehet úgy is értelmezni a világ vagy természet történéseit, hogy van egy esemény, mely valamiből kiindult, majd ennek az eseménynek is lesz valamilyen következménye. Kiindulás - történés - következmény. A tudósok igyekeznek a lehető legobjektívebben gondolkodni, a tények a kiindulópontjaik.

Fentebb feltettem azt a kérdést, hogy vajon az iskolában megtanítják-e a gyermeket gondolkodni és tanulni. Szerintem nem igazán. Azt várják el a gyermekektől például a történelem oktatásban, hogy tudják kronológiailag az eseményeket, szereplőket és az eseményt. Ez olyan, mint amikor kiragadnak egy szövegkörnyezetből egyetlen mondatot és azon rágódik ország és világ. Akik nem hagyják felültetni magukat, azok igyekeznek a szöveget teljes egészében megismerni. Egy kiragadott mondat önmagában nem fogja ugyanazt a tartalmat képviselni, melyet a környezetében jelent. Hiányozni fognak az előzmények és a következmények vagy magyarázatok. Egy jó tanár elsősorban gondolkodni tanítja meg a diákjait.

Világunkban minden mindennel összefüggésben van. Igazán érteni valamit csak úgy lehetséges, ha törekszik az ember az összefüggések átlátására. A mai oktatásban ez nem igazán van meg. A tények tisztelete mindenekelőtt. De mit érnek a tények, ha nem látjuk meg az összefüggéseit a történeteknek?

Egy művészeti alkotással már sokkal nehezebben lehet boldogulni. Az elsajátítandó tananyagban a művek zömének már az alkotója nem él. Nem lehet megkérdezni tőle, hogy amikor megírta a versét a költő, mi is adta számára az ihletet, mire is gondolt valójában. Bárki véleményt alkot egy tetszőleges művészeti alkotásról, az a vélemény csak szubjektív lehet, neki mit mond és üzen. A tankönyvírók és velük a tanárok is egy-egy elemzésben azt a gondolatmenetet szeretik elfogadni, mely az ő saját megtapasztalt, ám szubjektív véleményüket erősítik. Egy másik ember, egy fiatal generáció természetesen láthat meg teljesen más mondanivalót is. Ez így van rendjén.

Mi adja a különbözőséget ugyanazzal a dologgal kapcsolatban?

Az ember, amikor véleményt alkot valamiről, akkor segítségül hívja az emlékeit és a képzelőerejét. Ezek mindenkinél egyéniek, így nem lesz két teljesen egyforma vélemény. Ugyanez játszódik le akkor is, ha egy eseményt kell elmesélnie a benne résztvevő személyeknek. Nem lesz két egyforma elbeszélés. Ugyanarról fognak beszélni, mégis más és más szempontok alapján.

Még emlékszem gyermekkoromban egy-egy regény olvasásakor a fejemben valahol megjelentek a képek az olvasottakról. Láttam, mint egy filmet. Ez egy olyan képességünk, melynek a fejlesztése kellene, hogy cél legyen főleg a gyermekeknél. Sajnos a mai világunk még ebben is elkényelmesít bennünket. Mennyivel könnyebb és gyorsabb egy filmet megnézni, mint elolvasni egy könyvet. A film készen tálalja a képeket, a könyv olvasásakor viszont magunknak állítjuk elő a képsorokat. Használjuk a fejünket arra, amire való. Ezért lenne fontos, hogy a gyermekeinknek meséljünk a mesefilm nézése helyett. A filmek készen tálalt képei nem engedik agyunk ezen funkciójának a kifejlődését, és így szegényebbek leszünk.

Ez a tevékenység szoros kapcsolatban áll az emberi kreativitással. A kreativitásunkra pedig az élet számos területén szükségünk lenne. Egy-egy probléma megoldásánál, óhatatlanul fontos, hogy miként tudunk gondolkodni.

Problémamegoldás

Ugye ha létrejött egy probléma az életünkben, nyilván valamilyen okok vezettek el a jelen helyzetig. A megoldáshoz látni kell, hogy honnan indultunk. Azt is fel kell tudnunk tárni magunknak, hogy amennyiben ugyanazt a módot folytatom a kérdéssel kapcsolatban, hova fog még elvezetni. Megoldhatom-e a problémát? Súlyosbítok rajta? Min kellene változtatnom? Cselekedjek vagy várjak? Melyiknek mi lesz a következménye? Sok-sok kérdés, melyeket le kell zongoráznunk magunkban, ha szeretnénk megoldani a kialakult problémánkat. Ehhez pedig gondolkodni szükséges.

Az embert manapság két véglet jellemzi a leginkább. Az első, hogy a fejünkben folyamatosan zakatolnak a gondolataink, már-már egy nagy zűrzavar van benne. A másik véglet, a nem akarok gondolkodni a világért sem, a várom a sült galambot esete. Mondják meg, mit kell tennem és kész. Aztán majd, ha nem jön be, lesz kit okoljak. Persze ilyenkor az okolt személy a tanácsadó lesz, mert az ilyen típusú ember nem érzi a dolog abszurditását, hogy bizony nem dolgozott a problémáján, másra hárította a megoldást. Egyik eset sem jó.

A gondolatok zűrzavarában

A gondolatok zűrzavarában képtelen lesz az ember koncentrálni. Csapongani fog az ötletei között, a hangulatai között, most ezt szeretném, holnap azt szeretném, el fog veszni az információk özönében, stb. Ezzel pedig önmagát körbezárja, bekorlátozza, így a megoldástól egyre távolabb fog kerülni. Ezt a helyzetet meg kell tanulni kezelni. Egyik legjobb módszer rá a relaxáció és a meditáció. A gondolatok lecsendesítése az egyik legnagyobb kihívás. Mert jönnek és jönnek. Csendet szeretnél a fejedben, ki szeretnéd átmenetileg üríteni? De csak jönnek... Nos ehhez sok gyakorlás és türelem szükséges. Nem akarni kell a csendet, hanem hagyni megtörténni. Mind a relaxáció, mind a meditáció a mindennapi terhek elviseléséhez szükséges lenne. Ez nem elmenekülés a problémák elől, hanem a jobb megoldásokhoz vezető út. Ha le tudjuk csendesíteni a zakatoló elménket, meghallhatjuk felsőbb Énünk halk súgását a megoldásról. Zajban képtelenség meghallani. Érdekes módon sok ember fél a csendtől. Mindig kell valaminek szólnia, mert a csend elviselhetetlen. Kortünet. Azt hisszük az élet csak akkor jó, ha folyton pöröghetünk, nyüzsöghetünk. Időnként meg kell állni, és le kell csendesedni, mert a lelkünk elfárad, kiégünk. Jönnek a pszichés megbetegedések, például egy-egy pánikroham.

Majd mások megmondják a tutit nekem

Azok az emberek, akik pedig másoktól várják a megoldást, nem is igazán felnőtt emberek. Mert a felelősségvállalás hiányzik az életükből. Sokan megtapasztalhatják életükben, hogy vannak időszakok, amikor válaszút elé érkeznek. El kell dönteni, hogy hogyan tovább. Erre menjek? Arra menjek? Teljes a tanácstalanság. Ilyenkor lehet segítséget kérni másoktól, ez nem szégyen. Vannak olyan segítő hivatású emberek, akik ilyen elakadás esetén tudnak segítséget nyújtani. Azonban egyet nem szabad elfelejteni, hogy a döntés joga a segítségkérőé. Sok ember gondolja azt, hogy nem szabad hibázni, mert akkor összedől a világ. Ezzel a gondolatával pedig rögtön blokkolja is magát. Félni fog, hogy mi lesz, ha hibásan dönt. Emberből vagyunk, így tévedhetünk. Benne van a pakliban, de ettől adjuk meg magunknak azt a bizalmat, hogy a döntés meghozatalakor a legjobb tudásunk alapján járunk el. Ha pedig később mégiscsak az igazolódna be, hogy bizony nem a legjobbra sikeredet a döntés, a világ még ettől nem fog összedőlni, menni fog tovább. Tegyük mi is azt. Változtassunk, vonjuk le a tapasztalatainkat és folytassuk az életünket.

A következő részben a gondolataink és a félelmeink kölcsönhatásáról írok.

Amennyiben tetszett írásom, kérlek keresd fel facebook oldalamat, ott több más cikket és érdekességet is olvashatsz. Szeretettel várlak.